47.fejezet

Ha valaki elfogulatlan pillantással nézne most Harryre és Louisra, látnia kellene, hogy ők két testben egy lélek. Látnia kellene, hogy annyira belefeledkeztek a másikba, amitől már tagadhatatlan a szerelem. Két ember, akik a szó szoros értelmében egymásért élnek.

Nem úgy, mint egy tündérmesében, és nem is úgy, mint ahogy a rajongást téveszti össze valaki, valami mélyebb érzelemmel, hanem nyers, és felülmúlhatatlan szerelemmel. Szerelemmel, ami felülír minden más érzelmet, vagy szükségletet.

Szerelemmel, ami minden sebet begyógyít, és mindent helyrehoz, ami valaha történt.

Ezt szinte lehetetlen felfogni is. Hogyan tud egy érzelem mindent eltörölni, és kiváltani? Ezt csak ők ketten érthetik.  

Most már csak egymásért élnek.

Most már eggyé váltak.

~

Louis arra ébred, hogy hideg veríték lepi a testét. Szórakozottan megnyalja az ajkát, miközben kinyitja a szemeit, hogy a ködös, félhomályos fénybe nézzen, ami beszűrődik a sötétítőfüggöny anyagán.

Valószínűleg egy álom ébreszthette fel- gondolja magában, és úgy dönt, ennyiben hagyja a dolgot. Nem akar rá magyarázatot találni. 

Olyan, mintha üres elmével ébredt volna, és a létezés is semleges lenne, ahol nincsenek érzelmek, vagy emlékek, amik befolyásolnák.

Ez pontosan addig tart, amíg az oldalára fordul, és a levegő éles sóhajjal szökik ki a tüdejéből. Egy mosoly húzza fel a szája szegletét, és elégedetten bámulja a kicsikéjét, aki mélyen alszik.

Louis rájön, mostanában gyakran, és sokáig nézi álmában, mert ez az egyetlen alkalom, mikor teljes béke honol a fiú vonásain. Nem sajnálja az időt, hogy magába szívja a látványt. A fiú egész arca nyugodt, és a férfi imádja, ahogy lassan és mélyen lélegzik. És valóban lélegzik, és él. 

Emlékek lengedeznek a tudatában, mintha gyenge szellő feszítené a finom szálakat. Ma reggel nem sieti el, hogy beléjük kapaszkodjon. Csak nézni akarja a fiút, akit annyira szeret, hogy az már fáj.

Lassan mégis bekúszik tudatába a valóság, és ráeszmél, hogy ez a sorsdöntő nap.

A nap, ami mindent megváltoztathat.

Próbálja figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, ami lassan átjárja az egész mellkasát, de érzi, most nem járhat sikerrel.

Mindazok után, amin keresztülmentek, ez az utolsó akadály.

Louis lassan kénytelen szembenézni a teljes valósággal, és ahogy megteszi, hirtelen minden emlék rázuhan.

Egy hónapja, hogy kiengedték a kórházból.

Ma, május 26. van, az utolsó tárgyalás napja.

Ma hoznak ítéletet a kicsikéjéről, hogy bűnösnek találják-e a tíz brutális gyilkosságban, amit nem követett el.

Ma, Miranda Sutherland, és Joe Milward fogja égő haraggal és önelégült mosollyal bámulni a szerelmét, várva az ítéletre, ami talán felmenti őket.

És ebben a pillanatban Louis szeretné, ha fel sem ébredt volna. Csak arra vágyik, hogy megszűnjön a tér és az idő, ők pedig kettesben élhessenek zavartalanul, ameddig csak akarnak.

- Harry! – a hangja rekedten szól, ahogy megcirógatja a fiú arcát a hüvelykujjával. – Harry! Össze kell készülődnünk. – Minden igyekezetével azon van, hogy elfedje a reszketést a hangjában.

A fiú lassan ébred, egy mély sóhajjal, a szemei lustán pislogva nyílnak, és az ajkaira még az álom fest mosolyt. Kihúzza a kezét a paplan alól, hogy megfogja, és ott tartsa az ujjakat, amik az arcát simogatják. – Jó reggelt! – Mély hangja egy újabb sóhajjal érkezik. A hátára fordul, magával húzva a férfit, és közben a feje búbját csókolja.

Louis torkát fájdalom fojtogatja, ahogy próbálja visszatartani a rátörő könnyeket. Harry érzi, hogy a másik teste megfeszül, és még közelebb öleli, aztán hosszú ujjával az álla alá nyúlva felemeli az arcát, hogy a szemébe nézhessen.
-Louis! – szólítja gyengéden, és álmos tekintete olyan intenzív, hogy a férfinek elakad a lélegzete. – Minden rendben lesz!

Louis alsó ajka megremeg, a homloka ráncba szalad, ahogy próbálja visszatartani a zokogást, de aztán egy fojtott kiáltás szakad ki belőle, és igyekszik arcát a fiú vállgödrébe rejteni. – De mi lesz, ha újra elveszítelek? Én képtelen vagyok…- Megrázza a fejét, és hirtelen felemeli, hogy ismét a fiú szemébe nézzen.

Harry nem mond semmit, ehelyett csak előredől, ajkaik könnyen egymásra találnak. Kell egy pillanat, mire Louis annyira összeszedi magát, hogy viszonozza, aztán a fiú millió eltökélt csókkal halmozza el.

Harry könnyedén magára emeli a férfit, a kezei a lapockáin át a hátára siklanak. Louis a tenyerébe fogja a fiú arcát, ahogy finoman körbepuszilja a száját, újra és újra, reményvesztetten, és elkeseredetten, míg végül elmélyítik a csókot.

Egyikük sem tart szünetet, hogy levegőt vegyen, vagy hogy közvetlen közelségből suttogja, hogy „szeretlek”, mert túl kétségbeesetten akarják érezni a másikat. Mindketten tudják, milyen mély a szerelmük, többé nincs szükségük szavakra.

Louis érzi, ahogy Harry a hátába markol, és a tompa körmök felhorzsolják a rugalmas bőrt. A mozdulatot nem vágy szüli, inkább arról szól, hogy a fiú mindennél jobban szeretne összekapcsolódni vele.

Eggyé válnak a gyenge reggeli fényben, összeolvadva a lepedőn, ahogy a kezeik bejárják egymás testét, felfedezve az íveket, az ajkaik fáradhatatlanul falják a másikét, a nyelvükkel ízlelve egymást, és a lélegzetük összekeveredik.

Harry egyetlen mozdulattal leemeli magáról a férfit, hogy maga alá fordítsa, és betakarja hatalmas testével, anélkül, hogy megszakítaná a csókjukat.

Aztán visszahúzódik, halkan liheg, csillogó szemekkel, kitágult pupillákkal néz végig Louison.
– Mondhatok valamit?

A férfi szája elnyílik, mélyet lélegez, a szíve erősen megdobban a mellkasában, és hagyja, hogy finom ujjai felkússzanak a fiú meztelen vállain, át a nyakán, míg bele nem fúrja őket a fürtjeibe. Tétován bólint, és becsukja a száját, ahogy kifújja a levegőt. Harry ajkait nézi, mielőtt ismét felemeli a pillantását.

-Emlékszel arra az éjszakára? Mikor megerőszakoltalak... - Érzi Louis megfeszülő testét a sajátja alatt. - Mikor fojtogattalak… – A hangja akadozik, és egy oktávot mélyül, ahogy a pillantása a férfi nyakára siklik, és felemeli a kezét, hogy az ujjával rajzolja át az izgatóan lüktető eret.

Louis nem válaszol, csak bámul fel a fiúra, aki elcsendesedik. A férfi egy percre azt hiszi, nincs több mondanivalója, míg az ajkai elválnak, és egy mély sóhaj szakad ki belőle, majd a tekintete ismét Louis szemébe fúródik.

- Annyira dühös voltam…és nem értettem, miért. Nem volt bennem más, csak a mindent elsöprő gyűlölet, és az érzés, hogy meg kell öljelek. Ahogy az előző hetet is--- de rád néztem... Figyeltem a pillantásodat, és megláttam benne…- Behunyja a szemeit, a szemöldökét ráncolja.- Megláttam benne a rettegést. És éreztem, hogy ez rossz. Mintha nem tudnám megtenni, és soha nem is tettem volna meg.

Louis erősen beleharap a szája belső oldalába, hogy ne zuhanjon bele ebbe a rémes emlékképbe. Harry kinyitja a szemeit, és rápillant, mert megerősítésre van szüksége, hogy tovább mehet. Mikor Louis félve bólint, érzi, hogy a szemei égnek, és a torkában a fájdalom szinte elviselhetetlenné növi ki magát.

- Azután az éjszaka után, mikor átvittek a Kedronba, azt a két évet azzal töltöttem, hogy rájöjjek, mi történt valójában. De képtelen voltam rá… Ezért működtem együtt az orvosokkal, és mondtam bármit, amit hallani akartak... Csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt: hogy újra lássalak. –Szünetet tart, hogy az ujjait átfuttassa Louis összekócolt haján, és halványan elmosolyodik.
– Elszánt voltam, mert éreztem, te vagy a kulcs, hogy megfejtsem az életem. Tudtam, te majd kinyitod bennem a lezárt ajtókat, és segítesz, hogy mindent megértsek. De aztán ebből valami több lett…- Megrázza a fejét, egy keserű nevetéssel, és a szemeit hirtelen elfutják a könnyek.

- Ez a beteg, kibaszott pszichopata, elkezdett érezni valamit a férfi iránt, akit önző módon megerőszakolt. – A fiú beszívja az ajkait, a szemeit is lezárja, mégis forró könnyek szöknek ki rajtuk, hogy Louis mellkasára csöpögjenek.

-Aztán--- minél többet voltam veled, annál több emlék került felszínre. De mind… mind hazugság volt. – A hangja megtörik, a feje előrecsuklik, a lapockái összezárulnak.

- Az egész életem egy hazugság volt, és börtönbe kerülhettem volna, vagy a Kedronba életem végéig, anélkül , hogy esélyem lett volna a szabadulásra. Mindezt egy hazugságért. – A légzése súlyos, a zokogás a torkán akad, ahogy felnéz Louis szemeibe, akinek arcán szintén ömlenek a könnyek, és felemeli a kezeit, hogy a tenyerébe fogja Harry arcát.

- De emiatt a hazugság miatt találkoztam veled. Ezért egyszerűen nem is akarnám hogy másképp legyen.


.