32.fejezet

Louis korán felmenti magát a munka alól, és elhalasztja a délutáni időpontjait. Ez mostanában gyakran előfordul, de a jó pár év, amit lehúzott már itt, a Violet Quatersben,és a megkérdőjelezhetetlen szakmai tapasztalat elegendő ahhoz, hogy senkinek ne szúrjon szemet, ha azt mondja, el kell mennie a fogorvoshoz.

Zaynnel egy kis kocsmában találkoznak, közel Louis régi egyeteméhez. Örül neki, hogy ezt a helyet választották, és arra is rájön, nagyobb szüksége van egy sörre, mint gondolta.

Újra látni Zaynt, sok emléket idéz fel benne. Kellemes emlékeket. Betöltik a kamaszbulik képei, és a korszak hangulata, mikor felfedezte a szexualitását. Újra látni Zaynt igazi öröm.

Szelíden int a férfinak, aki egy öleléssel köszönti őt. Louis belesimul a karjába, és hihetetlenül hálás a gesztusért. Nem találkozott egyetlen barátjával sem, mióta magához vette Harryt.

Zayn kíváncsisága nincs rá jó hatással. Már az ebéd felénél járnak, de Louis még mindig rettentő zavarban van. Zayn az öklére támasztja az állát, felhúzza a szemöldökét, és fürkész tekintettel méregeti. Az arcán tanácstalanság, és zavar tükröződik.

Louis úgy néz rá, mintha nem tudná, miért néz így rá a barátja, aztán oldalra biccenti a fejét:
- Igen, Zayn?

- Másképp viselkedsz –sóhajtja a férfi. – Miért kérted, hogy nézzek utána ennek a ….Mirandának?

Louis az asztalon lévő tálra pillant, aztán előrehajol, hogy kivegyen belőle pár szem chipset, ezzel is húzva az időt, mielőtt válaszol.

- Ez egy nagyon hosszú történet, barátom. – Szünetet tart egy nagy sóhajjal.

- Van időm –válaszolja Zayn habozás nélkül, és közben összekulcsolja a kezeit az asztalon.

Louis kényelmetlenül fészkelődik, és belülről feszíti a vágyakozás, mert eszébe jut Harry békés arca, ahogy alszik. – Én nem tudom…Én csak… - A hangja megtörik, és idegesen beletúr a hajába. – Emlékszel Harry Stylesra? A kamasz fiú, akit azzal vádoltak, hogy megerőszakolt és meggyilkolt hét embert. – Lehalkítja a hangját, és zavartan körbenéz a szomszédos asztaloknál ülőkön, de úgy tűnik senki nem figyel rájuk.

Zayn szemöldöke érdeklődve felcsúszik a homlokán: -Igen… Őt nem a Violet Quatersbe vitték? –kérdezi, miközben belekortyol a sörébe. Ha van is bármilyen ellenérzése a fiúval kapcsolatban, hihetetlenül jól palástolja.

Louis így is megfeszül, és próbál rájönni, hogyan tudná szavakba foglalni, és elmesélni pár mondattal, ezt a hihetetlenül bonyolult történetet. Végül egy nagy sóhajjal bólint.

- Átszállították a Kedronba nem sokkal….azután. Az orvosok nemrég kiengedték próbaidőre, és én…én…. magamhoz vettem. – Megszakítja a mondandóját, mert attól fél, Zayn talán felrobban a dühtől, de a férfi nem veszti el a nyugalmát, csak lassan leengedi a poharát, így hát Louis folytatja, de a szavai összemosódnak, és suttogni kezd. –Tudom, hogy ez őrülten hangzik, de ő tényleg más. Hiába a sokévnyi pszichiátriai tapasztalatom, nem tudom megfogalmazni, vagy rájönni, mi is ez …de ő teljesen más, mint a skizofrének általában. Nem tudom eldönteni valójában mi van vele.

- Beleszerettél, ugye? –szakítja félbe Zayn hirtelen, és Louis érzi, ahogy az arca lángba borul.

- Igen…igen DE… - dadogja. - Zayn, nem tudom, hogy magyarázzam ezt el. Elvezetett tíz újabb holttesthez, mondván hogy ő ölte meg őket, de minél többet agyalok rajta… – újra és újra megrázza a fejét – a saját szememmel láttam őket, és az egyik nem lehetett halott egy évnél régebben…De Harry szigorított intézetben töltötte az elmúlt két évet.

Zayn arcán tengernyi érzelem fut át, mielőtt az arca kisimul, és újra felölti a semlegesség álarcát. – Szóval te úy hiszed, nem ő tette. De ki más lehetne a gyilkos? Csak az ő DNS-ét találták meg a helyszíneken, semmi más nyomot.

Louis kibámul az ablakon. Egy lányt néz, aki épp felpillant az égre, ahonnan egy hatalmas mennydörgés hangzik fel. A lány a homlokát ráncolja, és Louis valamiért sajnálatot érez iránta.

Mikor észbe kap, megrázza a fejét. –Ezért kértelek, hogy nyomozz egy kicsit Miranda, vagyis Dr. Sutherland után.

Zayn bólint, de az arckifejezése még mindig zavart tükröz: - Miért ő?

Az egyik kezelésen, mikor a múltját tártuk fel, Harry visszaemlékezett a nevére, és arra, hogy valójában durván bánt vele és megalázta, mikor hozzá járt terápiára, de ennél többre nem emlékszik.

És ebben a pillanatban beugrik neki valami.

Valami, ami olyan irtózatos, hogy az egész teste megfeszül, és minden önuralmára szüksége van, hogy fel ne sikítson. El akarja leplezni, ezért nagy levegőt vesz.

Zayn vár egy kicsit, de aztán újra bólint, mielőtt odafordul az aktatáskájához, amit magával hozott, az ölébe veszi, és kiemel belőle egy dossziét.

Louis azon töpreng, jó ötlet-e, hogy nyilvános helyen csinálják ezt, de túl közel jutott ahhoz, (túl közel valami hatalmas és nyomasztó titokhoz), hogy egy percet is elvesztegessen.

Zayn ismét kivár, közben a férfira pillant, aztán várakozásteljesen az asztalra hajol:
- Mit akarsz tudni? - Louis egy pillanatra elgondolkodik, a kérdései versenyt futnak egymással.
- Igazából… - mondja egy hirtelen impulzus hatására, – csak a címe kell.

Zayn elhúzza a száját, aztán lassan bólint, mielőtt kihúz egy lapot a mappából, átnyújtja a férfinak, aki csak bámulja egy percen át.

Nem csak a mostani címe van rajta, hanem az összes eddigi, egészen 1998-ig. Louis hitetlenkedve tekint a barátjára, aki csak szerényen mosolyog.

– Köszönöm Zayn! –mondja teljesen elérzékenyülve, annyira, hogy a hangja is elfúl. –Nagyon köszönöm! Hamarosan meghálálom, rendben? De rá kell jönnöm, mi folyik itt, mielőtt kicsúszik a kezemből.

Zayn, mivel ő Zayn, nem vitatkozik, csak nyugodtan bólint. Louis idegesen odadob két húszast az asztalra, aztán felugrik a székéről, felkapja a kabátját, és az órájára néz. 11:13

Gyorsan és határozottan magához öleli Zaynt, és még egyszer köszönetet mond, mielőtt az ajtóhoz siet. Még hallja a barátja hangját, ahogy utána szól:

- Légy óvatos!


.

31.fejezet

Madarak csiripelésére ébred, és azon töpreng, vajon ez jó ómen-e. Arra a következtetésre jut, hogy igen, az kell hogy legyen, és ezzel a tudattal nyitja ki a szemeit.

Ahogy máskor, Harry most is alszik még, feje a párnába nyomódik, annyira, hogy az arca egészen az orráig gyűrődik. Ajkai lazán elnyílnak, ahogy apró légvételekkel szuszog, a szemei békésen lehunyva.
Louis dédelgeti a gondolatot, hogy ő a legeslegszebb dolog a világon, amit valaha látott. Hosszú szempillái, ahogy szétterülnek tejfehér bőrén, cseresznyepiros ajkai, és rendetlen fürtjei, amik az olvadó arany árnyalatában ragyognak az ablakon beszűrődő fényben.

Csendes zokogás szorongatja a torkát, mert annyira szeretne itt maradni, és tanulmányozni a fiú összes tökéletes porcikáját, amíg békésen alszik, de dolgoznia kell.

Bármennyire is indulnia kellene, marad még egy kicsit, és óvatosan felemeli a kezét, hogy megcirógassa a fiú arcát, és gyengéden végigfuttassa az ujjait a kócos tincseken. Harry mocorog álmában, de csak épphogy egy kicsit, és álmosan nyöszörög.

Louis elmosolyodik, miközben a könnyei csendesen kicsordulnak, és lefolynak az arcán, majd összegyűlnek az orránál. Nem tudja miért sír, csak érzi, hogy muszáj.

- Szeretlek Harry! – suttogja olyan halkan, mintha egy titkot súgna meg.

De rádöbben, mennyire valós ez az érzés. Szeretné világgá kürtölni, hogy mindennél jobban szereti ezt a fiút, de nem teheti. Ő tényleg, semmiképp nem teheti meg.

Elszakadni a testtől, amivel szorosan összefonódott, és elhagyni a puha ágy kényelmét, sokkal, de sokkal nehezebb feladat, mint amire számított.

Mikor már a fürdőszobában áll, és a hűvös levegő átjárja a testét, lehűtve meztelen bőrét, kirázza a hideg, és a fogai vacogni kezdenek.

Vesz egy forró zuhanyt, ami olyan, mintha le tudná olvasztani a bőrét; mert ez az, amire vágyik. Úgy érzi, a forró víz talán megszabadítja a zavarba ejtő érzéseitől, amik lassan betöltik a lelkét.

Működik egy darabig.

Reggelit készít, mert a fiú még mindig nem ébredt fel, és nincs szíve, hogy megzavarja békés álmát.

Ahogy megpróbálja felverni a tojásokat, akaratlanul is eszébe jut, hogy Harry szakácstudományához képest, ő csak egy gyenge kezdő.
Be sem fejezi a dolgot, csak azon veszi észre magát, hogy egy csésze teával a kezében álldogál.

Később, mikor kilép a szobájából, és az utolsó gombot fűzi át a gallérján, Harry már ébren van, és a zongora mellett állva, üveges tekintettel bámul ki az ablakon.

Louis éppen jó reggelt akar kívánni neki, de a fiú halk hangja megakadályozza benne:
- Játssz nekem!

Nem vitatkozik, hogy csak fél órája van beérni a munkába, csak vár egy pillanatot, mielőtt helyet foglal a zongoránál, és a klaviatúrára simítja az ujjait.

Mély levegőt vesz, próbálja elűzni a hátborzongató érzést, amit amiatt érez, hogy milyen csendes Harry, mielőtt sorra lenyomja a billentyűket, hogy a hangok egy gyönyörű dallammá olvadjanak össze.

Mikor úgy érzi, hogy könnyű nyugalom ereszkedik a szobára, lassan leengedi a karját, és felpillant a fiúra, aki még mindig elrévedve tekint ki az ablakon.

-Harry!- szólítja meg halkan, és a kezéért nyúl, de meglepetésére a fiú fogja meg az övét, majd összefonja az ujjaikat, és megszorítja őket. Egy félénk mosollyal Louisra pillant. A szeméből könnyek csordulnak ki, ahogy lehajol, hogy egy csókot leheljen a férfi ajkaira.

Annyira lágy, és törődő, ahogy most hozzáér, hogy Louis nem tehet róla, de ő is sírni kezd.
Ahogy lassan elhúzódik, a szíve szinte túlcsordul a szerelmes áhítattól.

- Szeretlek! – suttogja a fiú szájába, és érzi, ahogy a másik elmosolyodik.

- Én is szeretlek, Louis! – válaszolja Harry késlekedés nélkül, és egy újabb csókot nyom az orrára. – Hiányozni fogsz!

A férfi grimaszolva vigyorog, és felnyúl, hogy belecsípjen Harry arcába.
- Te is hiányozni fogsz, Haz. – Feláll, tétovázva sétál az ajtóhoz, de mikor már a kilincsen van a keze, még egyszer visszanéz:- Tartsd magad távol a bajtól, kócos!

Harry szelíden bólint, egy visszafogott mosollyal az ajkán, majd lesüti a szemét.

Louis próbál másra koncentrálni, minthogy mennyire elbűvölő a fiú, és megfordul, hogy elinduljon végre. Ismét megtorpan, mert valami ellenállhatatlanul visszahúzza.

Mikor a válla fölött hátranéz, meglepetésére Harry tágra nyílt szemekkel szegezi rá a tekintetét: - Szeretlek, Louis! Örökké szeretni foglak, ugye tudod? – A hangja érzelmektől terhes.

Louis képtelen uralkodni magán, olyan szélesen elvigyorodik, hogy az már szinte fáj.
- Én is örökké szeretlek. Este találkozunk!

És ezzel lép ki az ajtón.

----

A Violet Quatersben Louis próbál a két első betegére fókuszálni, de mindkettő könnyű eset, és jó úton haladnak a gyógyulás felé.

A szünetében hátradől a székében, és egy hirtelen, kósza ötletnek engedve, előveszi a telefonját. Régi barátja, Zayn Malik, már 11 éve magánnyomozóként dolgozik. Mindig is ez volt az álma, az egyetlen dolog amivel foglalkozni akart.

Louis gyorsan bepötyögi az üzenetét:
„Szia haver! Szükségem van a segítségedre. Nyomozz le nekem valakit!”


.

30.fejezet

A csend megtölti a szobát, és Louis látja a szabálytalanul pulzáló artériát Harry nyakán, az arcán pedig a rémült kifejezést.

És hirtelen, az egyetlen dolog amit akar, megcsókolni őt.

Három hosszú lépéssel eltünteti a távolságot kettejük között, a nyaka köré fonja a karjait, az ajkaik szinte összeütköznek.

Harry azonnal ellazul a férfi mellett, akit átölel hosszú karjaival, és olyan közel húz magához, amennyire csak lehetséges.

Az íze szinte csípős a sós a könnyektől, és Louis azon kapja magát, hogy ő is sír, ahogy ajkaik elnyílnak, és a nyelvük összefonódik lassan, kusza érzelmektől átfűtve, vágyakozón, szerelmesen. 

Louis közben lassan rádöbben, milyen végtelenül mélyek már benne ezek az érzések, és rácsodálkozik, hogy volt idő, mikor Harry csak egy volt a páciensei közül a Violet Quatersben. 

Úgy érzi, az univerzum működése most kizökkent a szokásos kerékvágásból.

A csókjuk vad, és szenvedélyes. Louis azon veszi észre magát, hogy szinte eszét veszti, mikor Harry finoman elhúzódik egy picit, bár továbbra is a szájából veszi a levegőt ziháló légzéséhez. Aztán kimondja a szavakat, amikre Louis soha nem számított: 

- Szeretkezz velem! 

A zokogás Louis torkára forr, ahogy felemeli a fejét, aztán lábujjhegyre áll, hogy újra megcsókolja a fiút, ezúttal lassan és puhán.

Az is finom, és lágy, ahogy a szobájába terelgeti, édes csókokkal, és gyengéd érintésekkel.

Harry még mindig annyira sír, miközben az ajkaik összetapadnak, hogy Louisnak újra és újra összetörik a szíve, míg végül úgy érzi, már csak por van a mellkasában.

Az ágyra fekteti a fiút, és a csípőjére ül lovagló ülésben, nedves csókokkal halmozza el a nyakát, értelmetlen semmiségeket suttogva a légvételek között, miközben lassan lesegíti róla a ruháit, aztán már újra csókolja mindenütt. Az álla vonalától kezdve, végig a törzsén, egészen a feltolt csípőcsontjáig, aztán tovább haladva lefelé, a combjai közé.

Harry kétségbeesetten sóhajtozik, a nyögései mélyről törnek fel a torkából. A szemöldökét összehúzza, szemeit szorosan lezárja, mert szokatlan számára, hogy kiszolgáltatott és engedelmes legyen. 

Louis kicsit felemelkedik, és a fiú sápadt, nyúlánk testét tanulmányozza a halvány fényben, ami beszűrődik az ablakon. Nézi a recés szélű sebeket, amiket a borotva hagyott, végig a hasán keresztül, és a combjai felső részén. A szemei megpihennek egy hosszú, érdes hegen, ami a kulcscsontjától a szívén keresztül húzódik, egészen a bordákig.

Óvatosan odanyúl, és gyengéden átrajzolja az ujjaival, mielőtt fölé hajol. Csókokkal fedi be, mert tudja, hogy ez egy durva öngyilkossági kísérlet nyoma. Egy kétségbeesett kísérleté, hogy elmenekülhessen a káoszból, amiből nincs más kiút.

Louis felemelkedik, és ő is megszabadul a ruháitól, aztán ráereszkedik a fiú testére, hogy elveszhessenek a lassú és lágy csókokban. A kezei végigsiklanak a fiú oldalán, hogy aztán felemelkedve lazán beletúrjanak a göndör tincsekbe. 

- Harry! –mondja, ahogy szuszognak, szinte egymás szájából lélegezve, és az ajkaik súrolják egymást. –Szeretlek!

A hangja csendes, egy suttogás, amit áthat a legmélyebb törődés. Úgy súgja, mintha a szavak túl törékenyek lennének ahhoz, hogy hangosan kimondja őket, mert akkor szilánkjaikra hullanának. 

Harry arcán újabb könnyek csordulnak végig, ahogy felemelkedik a párnákról, hogy ismét megcsókolja a férfit.

És aztán Louis elhelyezkedik a fiú combjai között, felkészülve rá, hogy egyetlen behatolással elvegye a szüzességét. Halkan suttogja közben, hogy mennyire szereti, és finoman belé nyomakodik. Szüntelenül simogatja a mellkasát, miközben egyre mélyebbre ér, és elakad a lélegzete, mikor látja, hogy Harry két keze oldalra lendül, hogy megmarkolja a lepedőt, a háta ívbe hajlik, elemelkedve az ágytól, és fájdalmasan felnyög. 

Az arca megrándul a kíntól, ahogy Louis tempója gyorsul, de aztán a vonásai ellágyulnak, ahogy kezdi elragadni a kétoldalú extázis. Az ádámcsutkája liftezik a nyakán, közben nyöszörög. Annyira ártatlan és kiszolgáltatott, és ez sokkal inkább ő, mint a durva, kíméletlen szex.

Louis ráhajol, miközben folyamatosan mozog benne, újabb és újabb csókokat nyomva elnyílt ajkaira. – Szeretlek! – mondja ismét, ezúttal hangosabban. 

Megragadja a fiú combjait, ahogy a forróság kezdi átjárni a testét, a homlokát az övének támasztja, miközben a csípője fáradhatatlanul tör előre, míg Harry nyögései el nem fúlnak, és nyüszíteni kezd. 

Együtt élveznek el, Louis két erőteljes, felfelé irányuló döféssel, és egy reszkető nyögéssel, Harry teste pedig szinte kicsavarodik, a lábujjait is behajlítja, de közben megállás nélkül, csendesen sír. 

Louis ismét ráomlik a fiúra, és addig csókolja őt, míg a szavak össze nem mosódnak a könnyeiktől. A fiú most már zokog, a kezei remegnek, ahogy átfogja a férfi nyakát. 

De Louis fáradhatatlanul ismételgeti, újra és újra, tovább és tovább, amíg biztosan érzi, hogy a szavai most elég hangosak, és pontosan kifejezik mindazt, amit ebben a pillanatban, ennek a fiúnak akar elmondani:

- Szeretlek Harry, nagyon szeretlek!

.

29.fejezet

Niall Horan a negyedik évét tölti a helyi rendőrségen, és szeretné azt gondolni, hogy van tekintélye. Szeretné azt gondolni, hogy sokat tett a bűnüldözés terén, megakadályozva számos tragédiát, de az igazság az, hogy ez nem így van. Még nem találkozott ilyen esettel, életében soha; és most leginkább azt szeretné, bárcsak most se történt volna meg.
Ahogy a két gyanúsítottat beültették a rendőrautó hátsó ülésére, Jefferson elhajtott velük, otthagyva Niallt az út szélén, hogy várjon a helyszínelőkre és a halottkémre.

Egy fél órával később meg is érkeztek, de addigra a férfinak már az egész teste remegett, a fogai is vacogtak, ahogy keresztülvezette őket az erdőn, a barlanghoz, ahol a tíz test fekszik, megcsonkítva, mozdulatlanul.
Elmondta nekik, hogy szerinte ezek a sorozatgyilkos, Harry Styles további áldozatai.
Távolabb állt meg, és elbambulva nézte, ahogy rögzítik a nyomokat. Bentről apró neszeket hallott, majd az undor és a döbbenet hangjait.
Követte, mintha valami ismeretlen erő húzná, ami elég ahhoz, hogy bedugja a fejét a barlangba, ahol a rothadó hús bűze szinte ledöntötte a lábáról, ezért a kabátja ujjával takarta el az arcát.
Már csak egy test maradt, a többi maradványt eltávolították, és a hullaszállító hátuljába pakolták.

Mikor belép, egy nőt lát. Magas, vékony, fekete haja szoros kontyba fogva. Megfordul és Niallra néz. A tekintete kőkemény, elgondolkodó, és miután felpillant, visszafordul a kislányhoz.
A gyerek teste az oldalára döntve fekszik a barlang falánál, mintha ő támasztaná. A szemei becsukva, szinte békésen, ami erős kontrasztot alkot összezúzott testével, és lehorzsolt arcával. A feje lebillen, olyan furcsa szögben, hogy Niall a filmekben látott jelenetekből is tudja, kitörték a nyakát.
A könnyei szinte égetik a szemét. – Hány éves? – kérdezi, de a hangja megremeg, mintha nem lenne biztos benne, hogy hallani akarja a választ.
- Nagyjából hét lehet. – mondja a halottkém halkan, miközben letérdel, hogy megvizsgálja a véres skalpot. A rojtos bőrdarabon csimbókokban lóg a vérrel összetapadt haj. Ahogy meglátja, Niall biztos benne, hogy hányni fog.
- A test állapotából ítélve, azt mondanám, hogy nem lehet két évnél régebbi. Be kell vinnem a laborba, hogy meg tudjam mondani pontosan. – a nő hangja visszaverődik a falakról, ahogy ismét feláll, és szorosabbra húzza magán a kabátot.

---

Louis remeg, az egész testét rázza a reszketés, még a fogai is vacognak. Egy kis cellába zárták a kapitányságon, és a vele szemben lévő cellában van Harry.
A fiú akadozva lélegzik, ahogy zokog, a kezei a rácsokat markolják, a fejét közéjük hajtja.
Zavaros, érthetetlen szavakat suttog, az arca vörös, könnyek áztatják. A szemeit összeszorítja, ázott szempillái összetapadnak, a szemei körül nagy, nedves folt. Az egész arca ráncos, és meggyötört, annyira, hogy úgy tűnik, ez a kifejezés már soha nem tűnik el róla.

Louis nem tudja mit érezzen. Nem tudja, tudna-e bízni benne valaha, akkor sem, ha elmondaná az igazat.
A férfi elérte az apátia azon fokát, mikor a zsibbadtság egy olyan ragyogó állapotot idéz elő, ahol úgy érzi, elhagyta a testét, és kívülről szemléli saját magát, lesajnáló arckifejezéssel.
- Soha nem kellett volna kihoznod őt. Életed legnagyobb hibája volt!

A tenyerébe temeti az arcát, mikor rájön, hogy valóban az volt.

Prüszkölve a tenyerébe nevet, mikor a felismerés hirtelen belé hasít.

Harry egy szörnyeteg, mindig is az lesz, és tönkretette az életét.
Egy skizofrén gyerekmolesztáló és gyilkos, akit nem lehet meggyógyítani.
Az elmúlt három hét hazugság volt, beburkolva a remény megtévesztő fátylába.
Harry soha nem lesz lelki társ, soha nem lesz családszerető, otthonülő férj.

Louis szíve majdnem kettéhasad a mellkasában. Próbálja elfojtani az összetört zokogást, ahogy megrázza a fejét, hogy kiűzze a fejéből ezeket a gondolatokat.

- Még mindig szereted őt! – kiált rá a tudatalattija, és keserűen felnevet, mintha sosem csalódott volna ekkorát önmagában.

Többé nem is tud a fiúra nézni anélkül, hogy elhatalmasodna rajta ez a kettős érzés, a bűnössége felett érzet düh, és a sajnálat keveréke. Végighúzza a kezét az arcán, hogy letörölje kicsorduló könnyeit. - Louis! – Harry kétségbeesett hangja átszűrődik hozzá, és tőrt döf a férfi szívébe. Louis nem néz fel, arcát a tenyerébe hajtja. – Louis! – zokogja a fiú egyre elkeseredettebben. – Nem én… nem én tettem! … Ismersz engem!

- Nem. Én nem… Nem ismerlek, Harry! – mondja Louis határozottan. Annyira határozottan, hogy amikor felnéz, a fiú arca eltorzul, kifejezéstelenné válik, a szeme újra könnybe lábad, képtelen elhinni, amit hall, és a férfi szíve még jobban elfacsarodik.

Louis érzi a táguló mélységet maga előtt, ami suttogva hívja, édesgeti, gúnyolja, csak hogy vesse bele magát.

Már ott áll a szakadék szélén, onnan bámul a sötétségbe, elméjének olajos feketeségébe, mikor egy másik hang megtöri a csendet. Egy mérges, csalódott hang.

- Az isten szerelmére, Niall! Nem tarthatod fogva ezeket az embereket letartóztatási parancs nélkül! Örülj neki, hogy nem függesztelek fel! – Egy alacsony férfi kiabál hangosan, miközben átvág a helységen a cellákig. Az arca lángvörös. – Szabadon távozhatnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogják önöket kihallgatni, egy későbbi időpontban.

A sípoló hang, majd a kattanás, ami azt jelzi, a rács kinyílt, elég ahhoz, hogy Louis talpra álljon, és elkapja az alacsony férfi keserű pillantását, amit Harry felé lövell. A szemei gyűlöletet sugároznak, miközben kinyitja a másik fogda ajtaját.

----

Három órába telik, mire Louis végre hazaér, miután a rendőrség visszakísérte őt a kocsijáért, Harryék régi házához. Nem akar itt lenni, nem akar belépni az ajtón, hogy szembenézzen a szörnnyel.

Így hát a ház mellett ül az autóban, és a szélvédőn bámul kifelé, amíg meg nem számol 348 téglát. – Ennyi elég! - gondolja.

Mikor benyit az ajtón, elé tárul a millió üvegszilánk, és meghallja a hisztérikus zokogást.
Összerezzen, és szoborrá merevedik az előszobában.

- Hamarosan visszajönnek, doktor Tomlinson! – sikítja Harry szinte üveghangon, aztán „én megmondtam neked” hangnemben hozzáteszi: - Eljönnek értem!

Louis nem válaszol, helyette csak bámul a fiúra, aki felkap egy üvegvázát a komódról, és keresztülhajítja a szobán, hogy a férfi mellett csapódjon a falnak, ezernyi szilánkra robbanva. Alig rándul meg, mielőtt teljesen becsukja az ajtót maga mögött.

- Eljönnek értem, azok után, amit elkövettem… miután mindegyiket megerőszakoltam, megöltem, feldaraboltam. – A hangja elcsuklik közben, néhol elmosódik, máshol mániákus tónusba csap. A kezei remegnek, ahogy folyamatosan ütögeti a halántékát, és tépi a haját, miközben zokog.
Louis látja rajta, hogy egy hajszál választja el az idegösszeroppanástól.

Az is eszébe jut, hogy reggel elfelejtette beadni a gyógyszereit.

De még mindig csak ott áll, és a fiút bámulja, aki a nappaliban kőröz, talpa alatt recsegnek az üvegszilánkok, amik a padlót borítják. Harry zokogása elcsuklik, mikor odalép Louis elé, az arca előtt hadonászva a kezeivel.

- Mondj valamit! – üvölti, ahogy felé hajol, könnyektől áztatott, lángoló arca centiméterekre van csak, a férfi látszólag semmitmondó arckifejezésétől.

A levegő megtelik feszültséggel, közel a robbanás. Louis csak bámul a fiúra, aki lenéz rá, hatalmasra tágult, kisírt szemekkel, a tekintetéből kétségbeesés, zavar sugárzik, és a férfi hirtelen rájön, többé nem fél tőle.

Ezért ellöki magától, olyan keményen, ahogy csak tudja. Ellöki magától, és átviharzik a szobán.
- Azt akarod, hogy mondjak valamit, Harry?!?!- üvölti - Azt akarod, hogy mondjak valamit?
Rendben. Mondok valamit. Undorodom tőled! Beteg vagy, egy kezelhetetlen skizofrén, aki gyerekeket erőszakol és megöli őket. – a hangja dühösen, szinte őrjöngve tör ki belőle.

Harry arckifejezése teljesen megváltozik. Hitetlenkedés és döbbenet uralkodik el a vonásain.

És fájdalom.

A szemei hatalmasra tágulnak, -annyira, hogy látni lehet a szemfehérjét, ahogy körülveszi az íriszét-, és lassan megtelnek könnyekkel. Duzzadt ajkai szétválnak, a szemöldöke felszalad, mintha soha életében nem hallott volna ennyire felkavaró dolgot.

- Lou----

- De még mindig szeretlek! – Louis hangja megtörik egy fáradt sóhajjal. – Megpróbáltam rájönni, hogy tudnálak nem szeretni, de…de kudarcot vallottam. – az öklét rázva üvölt, mert olyan ideges, mint még soha nem volt.


.

28.fejezet

Louis nem tud felidézni még egy olyan pillanatot az életéből, mikor ilyen gyorsan összeugrott volna a gyomra.

Ahogy felnéz, miközben szorosan fogja a gyökeret, egy hatalmas követ lát, ami szinte kiugrik a hegy tetejéből, megtámogatva két kisebbel, és így együtt egy sekély barlangot alkotnak. A bejárat nagyon szűkös, alig fél méteres, párától csillogó pókhálóktól és vadszőlő indáktól elbújtatva.
Harry ott áll a barlang szájában, egyik kezével az érdes kövön támaszkodik, a fejét lehajtja, az alsó ajka csillapíthatatlanul remeg. Az arca szinte szürke, ahogy kifutott belőle a vér.

- Harry! – szól Louis óvatosan. A lábai a földbe gyökereznek. – Harry…kérlek…. kérlek istenem ne! … Lehetetlen! – nyöszörgi kétségbeesetten, de a hangja elfúl, mikor látja, hogy Harry sír.

És Louis ezerszer is átkozza magát, hisz ez egy gyönyörű nap, a fény, ahogy átszűrődik az ágak között, szinte angyali árnyékokat vetve Harryre; de ő egy tátongó űr szélén áll, ami azzal fenyegeti, hogy beszippantja, és megfosztja attól a cseppnyi biztonságtól is, ami még maradt neki.

Louis gyorsan felkapaszkodik az emelkedő tetejére, hogy Harry mellé lépve megfogja a kezét, elfeledkezve arról, hogy a sajátja csupa sár. A fiú üres tekintettel mered rá, és látszik, mennyire elveszett.
Úgy bámul rá, mintha még soha nem látta volna Louist. Aztán megrázza a fejét, lenéz, a szeméből könnyek patakzanak, hogy az álla alatti ráncokba szaladjanak.

- Hadd menjek előre! Hagy nézzem meg! – mondja Louis, de a hangja remeg, ahogy próbálja visszatartani a rátörő érzéseket. Megszorítja a fiú kezét, mintha ez segítene bármin is, aztán lassan elengedi, és félve húzza félre az indákat, amik eltorlaszolják a bejáratot.

Mikor megnyílik előtte az út, letaglózza a félelem, és úgy érzi képtelen megtenni. Nehézkesen nyel, a torka száraz mint a vatta, ahogy átpréseli magát az érdes sziklák között. A kövek belekapaszkodnak a ruhájába, mintegy figyelmeztetésképpen, mintha vissza akarnák tartani attól, hogy bemenjen.

Sötét van, Louis a száján át lélegezi be a dohos, penészes szagot. Nagyon feszült. Mozdulatlan marad, míg úgy nem érzi, a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz.
Csoszogva beljebb merészkedik, és lenéz.

Semmi…semmi… avar…semmi…

Majd egy furcsa keverék, halálsikoly, és a rettenettől rátörő zokogás tör föl a torkából, ezért a szájára kell tapasztania a tenyerét.

Előbb érzi a szagot, mint ahogy látna bármit is. Szinte égeti a nyálkahártyáját a legsűrűbb, leggyomorforgatóbb bűz, amit valaha érzett. Nem tudja visszatartani, öklendezni kezd és a sötét padlóra hány.
Az emberi bomlás szaga semmihez sem hasonlítható.

- Louis! – egy kiáltást hall. Távoli, rémült, elnyomják a sziklafalak és a rettegés.

De Louis még a száját is képtelen kinyitni, hogy szavakat formáljon, csak bámulja a négy… öt… nyolc… tíz emberi testet maga előtt. Mindegyik a fal mellé van fektetve, néhány hanyagul egymásra dobva. Mintha a bomlás folyamatát mutatnák be, van köztük ami már csak csontváz, de némelyiken a rothadó hús még cafatokban lóg, és a csomókban kihullott haj, ahogy a száradó fejbőrből kifordult.
Az egyik egészen más. Egy lány. A bőre még mindig élénknek látszik, bár a szeme beesett, arcát horzsolások és zúzódások mintázzák, a szája szélére alvadt vér tapad. Ő a legutolsó. Nem több nyolc évesnél.

Louis újra és újra megrázza a fejét, míg meg nem szédül. Az agya egyre jobban zúg, a sötét massza lassan ellepi a koponyáját, azzal fenyegetve, hogy egyszercsak kihúzza a dugót, és beszippantja a fekete mélység.
Zokogni kezd, mielőtt egyáltalán felfogná, aztán eltakarja az arcát mocskos kezével.
- Ne, istenem, ne,ne,ne! – ismételgeti. Képtelen kinyitni a szemeit, ahogy a bejárathoz botorkál, és szinte kiesik rajta.

- Harry! – zokog fel. A hangja erőtlen, sajnálat és undor vegyül bele. A fiú nem is pillant rá, valami mást néz, valamit lent, a lejtő alján.

Louis arra fordul, hogy szembenézzen vele, bármi is az, de a látványtól megtántorodik, hanyatt esik, és a fenekén csúszva hátrál a kőfalig. Két rendőrtiszt áll lent, és intenek nekik.
- Mit… mit keresnek ezek itt? – sikítja Louis,  majdnem hisztérikusan. A pánik átjárja a testét, a látása elhomályosodik.

Hallja a hangjukat, ami túl visszafogott és barátságos, pont annyira, hogy összezavarja őt.

- Hé, fiúk! – szól az egyik, erőteljes ír akcentussal, ahogy felfelé kapaszkodnak a domboldalon.
– Fiúk! Nem lehetnek itt. Ez birtokháborítás. A szomszédok jelentették, ezért jöttünk ellenőrizni magukat. – mondja nevetve. Louis csak rázza a fejét, újra és újra, felnéz Harryre, de a fiú arca kifejezéstelen.

Minden lépéssel, amivel a rendőrök közelebb kerülnek, Louison egyre jobban eluralkodik egy fojtogató érzés. A két férfi felér hozzájuk, az ír a szemeit forgatja, az arcán bocsánatkérő mosoly, minta sajnálná az egész hercehurcát, egészen addig a pillanatig, míg rá nem néz Harryre.

Az arckifejezése teljesen megváltozik, ahogy kifut belőle a vér.
- Ez itt Harry Styles? – kérdezi suttogva a társától, akinek az arcán ugyanaz a kifejezés jelenik meg, mielőtt bólint.

A rendőrtiszt szeme lefelé mozdul, Louisra néz, aki még mindig a földön ül, reszketve.

Szinte tapintani lehet a feszültséget, és Louis csak vár. Akár élete végéig.

- Ő… bántotta önt, uram? – a rendőr hangja kemény, undorral és rémülettel teli, mintha nehezen uralkodna magán.

Louis nem tudja tovább visszatartani a zokogást, ami rázza a testét, és feltörni igyekszik a torkából, olyannyira, hogy a szemei majdnem kifordulnak a fejéből.
- Micsoda? – nyüszíti – Istenem, NE--- de a rendőr eltolja őt a bejárattól, hogy átpréselje magát a sziklák között. –Kérem, NE!

A társa óvatosan ráfogja a fegyverét Harryre, és Louisnak el kell takarnia a száját, hogy tompítsa szűnni nem akaró zokogását.

Az ír tiszt eltűnik a barlangban, Louis pedig az oldalára hemperedik, a csillapíthatatlan, hisztérikus sírástól már úgy érzi, kiszakad a gyomra. Harry még mindig csendes és mozdulatlan.

De a rendőrtiszt nem az.
- Azonnal bilincseld meg őket Jefferson! – a hangja megremeg az iszonyattól, ahogy kibotladozik a szabadba. – Hívok erősítést! A kurva életbe! Még tíz test van odabenn …Bassza meg Jefferson, újabb tíz!

A másik megragadja Harryt, és durván a háta mögé csavarja a kezeit. – Te beteg állat! Soha nem lett volna szabad kiengedniük a börtönből!

Louis gyomra felkavarodik, ahogy a rendőrre kiált, aki épp felhúzza a földről: - KÉREM!
- Remeg és vergődik az ír férfi szorításában, aki már lefelé vonszolja a dombról.

És ebben a pillanatban Harry elkezd visítani, vergődni, ordítani és megpróbálja kicsavarni a testét a szorításból. De ők már messze járnak az elnyúló árnyékokat vető fák, és kövek között.
A fiú sikolyai megtöltik az erdőt. Louis megrázza a fejét újra és újra, megint és megint.

-LOUIS! – sikítja a fiú – LOUIS NE ENGEDD, HOGY MEGINT ELVIGYENEK! – A hangja akadozik a kétségbeesett zokogástól, és nehéz megérteni a szavait ekkora távolságból.
- NEM ÉN TETTEM… ESKÜSZÖM! …LOUIS!!... NEM ÉN!... KÉRLEK!