29.fejezet

Niall Horan a negyedik évét tölti a helyi rendőrségen, és szeretné azt gondolni, hogy van tekintélye. Szeretné azt gondolni, hogy sokat tett a bűnüldözés terén, megakadályozva számos tragédiát, de az igazság az, hogy ez nem így van. Még nem találkozott ilyen esettel, életében soha; és most leginkább azt szeretné, bárcsak most se történt volna meg.
Ahogy a két gyanúsítottat beültették a rendőrautó hátsó ülésére, Jefferson elhajtott velük, otthagyva Niallt az út szélén, hogy várjon a helyszínelőkre és a halottkémre.

Egy fél órával később meg is érkeztek, de addigra a férfinak már az egész teste remegett, a fogai is vacogtak, ahogy keresztülvezette őket az erdőn, a barlanghoz, ahol a tíz test fekszik, megcsonkítva, mozdulatlanul.
Elmondta nekik, hogy szerinte ezek a sorozatgyilkos, Harry Styles további áldozatai.
Távolabb állt meg, és elbambulva nézte, ahogy rögzítik a nyomokat. Bentről apró neszeket hallott, majd az undor és a döbbenet hangjait.
Követte, mintha valami ismeretlen erő húzná, ami elég ahhoz, hogy bedugja a fejét a barlangba, ahol a rothadó hús bűze szinte ledöntötte a lábáról, ezért a kabátja ujjával takarta el az arcát.
Már csak egy test maradt, a többi maradványt eltávolították, és a hullaszállító hátuljába pakolták.

Mikor belép, egy nőt lát. Magas, vékony, fekete haja szoros kontyba fogva. Megfordul és Niallra néz. A tekintete kőkemény, elgondolkodó, és miután felpillant, visszafordul a kislányhoz.
A gyerek teste az oldalára döntve fekszik a barlang falánál, mintha ő támasztaná. A szemei becsukva, szinte békésen, ami erős kontrasztot alkot összezúzott testével, és lehorzsolt arcával. A feje lebillen, olyan furcsa szögben, hogy Niall a filmekben látott jelenetekből is tudja, kitörték a nyakát.
A könnyei szinte égetik a szemét. – Hány éves? – kérdezi, de a hangja megremeg, mintha nem lenne biztos benne, hogy hallani akarja a választ.
- Nagyjából hét lehet. – mondja a halottkém halkan, miközben letérdel, hogy megvizsgálja a véres skalpot. A rojtos bőrdarabon csimbókokban lóg a vérrel összetapadt haj. Ahogy meglátja, Niall biztos benne, hogy hányni fog.
- A test állapotából ítélve, azt mondanám, hogy nem lehet két évnél régebbi. Be kell vinnem a laborba, hogy meg tudjam mondani pontosan. – a nő hangja visszaverődik a falakról, ahogy ismét feláll, és szorosabbra húzza magán a kabátot.

---

Louis remeg, az egész testét rázza a reszketés, még a fogai is vacognak. Egy kis cellába zárták a kapitányságon, és a vele szemben lévő cellában van Harry.
A fiú akadozva lélegzik, ahogy zokog, a kezei a rácsokat markolják, a fejét közéjük hajtja.
Zavaros, érthetetlen szavakat suttog, az arca vörös, könnyek áztatják. A szemeit összeszorítja, ázott szempillái összetapadnak, a szemei körül nagy, nedves folt. Az egész arca ráncos, és meggyötört, annyira, hogy úgy tűnik, ez a kifejezés már soha nem tűnik el róla.

Louis nem tudja mit érezzen. Nem tudja, tudna-e bízni benne valaha, akkor sem, ha elmondaná az igazat.
A férfi elérte az apátia azon fokát, mikor a zsibbadtság egy olyan ragyogó állapotot idéz elő, ahol úgy érzi, elhagyta a testét, és kívülről szemléli saját magát, lesajnáló arckifejezéssel.
- Soha nem kellett volna kihoznod őt. Életed legnagyobb hibája volt!

A tenyerébe temeti az arcát, mikor rájön, hogy valóban az volt.

Prüszkölve a tenyerébe nevet, mikor a felismerés hirtelen belé hasít.

Harry egy szörnyeteg, mindig is az lesz, és tönkretette az életét.
Egy skizofrén gyerekmolesztáló és gyilkos, akit nem lehet meggyógyítani.
Az elmúlt három hét hazugság volt, beburkolva a remény megtévesztő fátylába.
Harry soha nem lesz lelki társ, soha nem lesz családszerető, otthonülő férj.

Louis szíve majdnem kettéhasad a mellkasában. Próbálja elfojtani az összetört zokogást, ahogy megrázza a fejét, hogy kiűzze a fejéből ezeket a gondolatokat.

- Még mindig szereted őt! – kiált rá a tudatalattija, és keserűen felnevet, mintha sosem csalódott volna ekkorát önmagában.

Többé nem is tud a fiúra nézni anélkül, hogy elhatalmasodna rajta ez a kettős érzés, a bűnössége felett érzet düh, és a sajnálat keveréke. Végighúzza a kezét az arcán, hogy letörölje kicsorduló könnyeit. - Louis! – Harry kétségbeesett hangja átszűrődik hozzá, és tőrt döf a férfi szívébe. Louis nem néz fel, arcát a tenyerébe hajtja. – Louis! – zokogja a fiú egyre elkeseredettebben. – Nem én… nem én tettem! … Ismersz engem!

- Nem. Én nem… Nem ismerlek, Harry! – mondja Louis határozottan. Annyira határozottan, hogy amikor felnéz, a fiú arca eltorzul, kifejezéstelenné válik, a szeme újra könnybe lábad, képtelen elhinni, amit hall, és a férfi szíve még jobban elfacsarodik.

Louis érzi a táguló mélységet maga előtt, ami suttogva hívja, édesgeti, gúnyolja, csak hogy vesse bele magát.

Már ott áll a szakadék szélén, onnan bámul a sötétségbe, elméjének olajos feketeségébe, mikor egy másik hang megtöri a csendet. Egy mérges, csalódott hang.

- Az isten szerelmére, Niall! Nem tarthatod fogva ezeket az embereket letartóztatási parancs nélkül! Örülj neki, hogy nem függesztelek fel! – Egy alacsony férfi kiabál hangosan, miközben átvág a helységen a cellákig. Az arca lángvörös. – Szabadon távozhatnak, de ez nem jelenti azt, hogy nem fogják önöket kihallgatni, egy későbbi időpontban.

A sípoló hang, majd a kattanás, ami azt jelzi, a rács kinyílt, elég ahhoz, hogy Louis talpra álljon, és elkapja az alacsony férfi keserű pillantását, amit Harry felé lövell. A szemei gyűlöletet sugároznak, miközben kinyitja a másik fogda ajtaját.

----

Három órába telik, mire Louis végre hazaér, miután a rendőrség visszakísérte őt a kocsijáért, Harryék régi házához. Nem akar itt lenni, nem akar belépni az ajtón, hogy szembenézzen a szörnnyel.

Így hát a ház mellett ül az autóban, és a szélvédőn bámul kifelé, amíg meg nem számol 348 téglát. – Ennyi elég! - gondolja.

Mikor benyit az ajtón, elé tárul a millió üvegszilánk, és meghallja a hisztérikus zokogást.
Összerezzen, és szoborrá merevedik az előszobában.

- Hamarosan visszajönnek, doktor Tomlinson! – sikítja Harry szinte üveghangon, aztán „én megmondtam neked” hangnemben hozzáteszi: - Eljönnek értem!

Louis nem válaszol, helyette csak bámul a fiúra, aki felkap egy üvegvázát a komódról, és keresztülhajítja a szobán, hogy a férfi mellett csapódjon a falnak, ezernyi szilánkra robbanva. Alig rándul meg, mielőtt teljesen becsukja az ajtót maga mögött.

- Eljönnek értem, azok után, amit elkövettem… miután mindegyiket megerőszakoltam, megöltem, feldaraboltam. – A hangja elcsuklik közben, néhol elmosódik, máshol mániákus tónusba csap. A kezei remegnek, ahogy folyamatosan ütögeti a halántékát, és tépi a haját, miközben zokog.
Louis látja rajta, hogy egy hajszál választja el az idegösszeroppanástól.

Az is eszébe jut, hogy reggel elfelejtette beadni a gyógyszereit.

De még mindig csak ott áll, és a fiút bámulja, aki a nappaliban kőröz, talpa alatt recsegnek az üvegszilánkok, amik a padlót borítják. Harry zokogása elcsuklik, mikor odalép Louis elé, az arca előtt hadonászva a kezeivel.

- Mondj valamit! – üvölti, ahogy felé hajol, könnyektől áztatott, lángoló arca centiméterekre van csak, a férfi látszólag semmitmondó arckifejezésétől.

A levegő megtelik feszültséggel, közel a robbanás. Louis csak bámul a fiúra, aki lenéz rá, hatalmasra tágult, kisírt szemekkel, a tekintetéből kétségbeesés, zavar sugárzik, és a férfi hirtelen rájön, többé nem fél tőle.

Ezért ellöki magától, olyan keményen, ahogy csak tudja. Ellöki magától, és átviharzik a szobán.
- Azt akarod, hogy mondjak valamit, Harry?!?!- üvölti - Azt akarod, hogy mondjak valamit?
Rendben. Mondok valamit. Undorodom tőled! Beteg vagy, egy kezelhetetlen skizofrén, aki gyerekeket erőszakol és megöli őket. – a hangja dühösen, szinte őrjöngve tör ki belőle.

Harry arckifejezése teljesen megváltozik. Hitetlenkedés és döbbenet uralkodik el a vonásain.

És fájdalom.

A szemei hatalmasra tágulnak, -annyira, hogy látni lehet a szemfehérjét, ahogy körülveszi az íriszét-, és lassan megtelnek könnyekkel. Duzzadt ajkai szétválnak, a szemöldöke felszalad, mintha soha életében nem hallott volna ennyire felkavaró dolgot.

- Lou----

- De még mindig szeretlek! – Louis hangja megtörik egy fáradt sóhajjal. – Megpróbáltam rájönni, hogy tudnálak nem szeretni, de…de kudarcot vallottam. – az öklét rázva üvölt, mert olyan ideges, mint még soha nem volt.


.