28.fejezet

Louis nem tud felidézni még egy olyan pillanatot az életéből, mikor ilyen gyorsan összeugrott volna a gyomra.

Ahogy felnéz, miközben szorosan fogja a gyökeret, egy hatalmas követ lát, ami szinte kiugrik a hegy tetejéből, megtámogatva két kisebbel, és így együtt egy sekély barlangot alkotnak. A bejárat nagyon szűkös, alig fél méteres, párától csillogó pókhálóktól és vadszőlő indáktól elbújtatva.
Harry ott áll a barlang szájában, egyik kezével az érdes kövön támaszkodik, a fejét lehajtja, az alsó ajka csillapíthatatlanul remeg. Az arca szinte szürke, ahogy kifutott belőle a vér.

- Harry! – szól Louis óvatosan. A lábai a földbe gyökereznek. – Harry…kérlek…. kérlek istenem ne! … Lehetetlen! – nyöszörgi kétségbeesetten, de a hangja elfúl, mikor látja, hogy Harry sír.

És Louis ezerszer is átkozza magát, hisz ez egy gyönyörű nap, a fény, ahogy átszűrődik az ágak között, szinte angyali árnyékokat vetve Harryre; de ő egy tátongó űr szélén áll, ami azzal fenyegeti, hogy beszippantja, és megfosztja attól a cseppnyi biztonságtól is, ami még maradt neki.

Louis gyorsan felkapaszkodik az emelkedő tetejére, hogy Harry mellé lépve megfogja a kezét, elfeledkezve arról, hogy a sajátja csupa sár. A fiú üres tekintettel mered rá, és látszik, mennyire elveszett.
Úgy bámul rá, mintha még soha nem látta volna Louist. Aztán megrázza a fejét, lenéz, a szeméből könnyek patakzanak, hogy az álla alatti ráncokba szaladjanak.

- Hadd menjek előre! Hagy nézzem meg! – mondja Louis, de a hangja remeg, ahogy próbálja visszatartani a rátörő érzéseket. Megszorítja a fiú kezét, mintha ez segítene bármin is, aztán lassan elengedi, és félve húzza félre az indákat, amik eltorlaszolják a bejáratot.

Mikor megnyílik előtte az út, letaglózza a félelem, és úgy érzi képtelen megtenni. Nehézkesen nyel, a torka száraz mint a vatta, ahogy átpréseli magát az érdes sziklák között. A kövek belekapaszkodnak a ruhájába, mintegy figyelmeztetésképpen, mintha vissza akarnák tartani attól, hogy bemenjen.

Sötét van, Louis a száján át lélegezi be a dohos, penészes szagot. Nagyon feszült. Mozdulatlan marad, míg úgy nem érzi, a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz.
Csoszogva beljebb merészkedik, és lenéz.

Semmi…semmi… avar…semmi…

Majd egy furcsa keverék, halálsikoly, és a rettenettől rátörő zokogás tör föl a torkából, ezért a szájára kell tapasztania a tenyerét.

Előbb érzi a szagot, mint ahogy látna bármit is. Szinte égeti a nyálkahártyáját a legsűrűbb, leggyomorforgatóbb bűz, amit valaha érzett. Nem tudja visszatartani, öklendezni kezd és a sötét padlóra hány.
Az emberi bomlás szaga semmihez sem hasonlítható.

- Louis! – egy kiáltást hall. Távoli, rémült, elnyomják a sziklafalak és a rettegés.

De Louis még a száját is képtelen kinyitni, hogy szavakat formáljon, csak bámulja a négy… öt… nyolc… tíz emberi testet maga előtt. Mindegyik a fal mellé van fektetve, néhány hanyagul egymásra dobva. Mintha a bomlás folyamatát mutatnák be, van köztük ami már csak csontváz, de némelyiken a rothadó hús még cafatokban lóg, és a csomókban kihullott haj, ahogy a száradó fejbőrből kifordult.
Az egyik egészen más. Egy lány. A bőre még mindig élénknek látszik, bár a szeme beesett, arcát horzsolások és zúzódások mintázzák, a szája szélére alvadt vér tapad. Ő a legutolsó. Nem több nyolc évesnél.

Louis újra és újra megrázza a fejét, míg meg nem szédül. Az agya egyre jobban zúg, a sötét massza lassan ellepi a koponyáját, azzal fenyegetve, hogy egyszercsak kihúzza a dugót, és beszippantja a fekete mélység.
Zokogni kezd, mielőtt egyáltalán felfogná, aztán eltakarja az arcát mocskos kezével.
- Ne, istenem, ne,ne,ne! – ismételgeti. Képtelen kinyitni a szemeit, ahogy a bejárathoz botorkál, és szinte kiesik rajta.

- Harry! – zokog fel. A hangja erőtlen, sajnálat és undor vegyül bele. A fiú nem is pillant rá, valami mást néz, valamit lent, a lejtő alján.

Louis arra fordul, hogy szembenézzen vele, bármi is az, de a látványtól megtántorodik, hanyatt esik, és a fenekén csúszva hátrál a kőfalig. Két rendőrtiszt áll lent, és intenek nekik.
- Mit… mit keresnek ezek itt? – sikítja Louis,  majdnem hisztérikusan. A pánik átjárja a testét, a látása elhomályosodik.

Hallja a hangjukat, ami túl visszafogott és barátságos, pont annyira, hogy összezavarja őt.

- Hé, fiúk! – szól az egyik, erőteljes ír akcentussal, ahogy felfelé kapaszkodnak a domboldalon.
– Fiúk! Nem lehetnek itt. Ez birtokháborítás. A szomszédok jelentették, ezért jöttünk ellenőrizni magukat. – mondja nevetve. Louis csak rázza a fejét, újra és újra, felnéz Harryre, de a fiú arca kifejezéstelen.

Minden lépéssel, amivel a rendőrök közelebb kerülnek, Louison egyre jobban eluralkodik egy fojtogató érzés. A két férfi felér hozzájuk, az ír a szemeit forgatja, az arcán bocsánatkérő mosoly, minta sajnálná az egész hercehurcát, egészen addig a pillanatig, míg rá nem néz Harryre.

Az arckifejezése teljesen megváltozik, ahogy kifut belőle a vér.
- Ez itt Harry Styles? – kérdezi suttogva a társától, akinek az arcán ugyanaz a kifejezés jelenik meg, mielőtt bólint.

A rendőrtiszt szeme lefelé mozdul, Louisra néz, aki még mindig a földön ül, reszketve.

Szinte tapintani lehet a feszültséget, és Louis csak vár. Akár élete végéig.

- Ő… bántotta önt, uram? – a rendőr hangja kemény, undorral és rémülettel teli, mintha nehezen uralkodna magán.

Louis nem tudja tovább visszatartani a zokogást, ami rázza a testét, és feltörni igyekszik a torkából, olyannyira, hogy a szemei majdnem kifordulnak a fejéből.
- Micsoda? – nyüszíti – Istenem, NE--- de a rendőr eltolja őt a bejárattól, hogy átpréselje magát a sziklák között. –Kérem, NE!

A társa óvatosan ráfogja a fegyverét Harryre, és Louisnak el kell takarnia a száját, hogy tompítsa szűnni nem akaró zokogását.

Az ír tiszt eltűnik a barlangban, Louis pedig az oldalára hemperedik, a csillapíthatatlan, hisztérikus sírástól már úgy érzi, kiszakad a gyomra. Harry még mindig csendes és mozdulatlan.

De a rendőrtiszt nem az.
- Azonnal bilincseld meg őket Jefferson! – a hangja megremeg az iszonyattól, ahogy kibotladozik a szabadba. – Hívok erősítést! A kurva életbe! Még tíz test van odabenn …Bassza meg Jefferson, újabb tíz!

A másik megragadja Harryt, és durván a háta mögé csavarja a kezeit. – Te beteg állat! Soha nem lett volna szabad kiengedniük a börtönből!

Louis gyomra felkavarodik, ahogy a rendőrre kiált, aki épp felhúzza a földről: - KÉREM!
- Remeg és vergődik az ír férfi szorításában, aki már lefelé vonszolja a dombról.

És ebben a pillanatban Harry elkezd visítani, vergődni, ordítani és megpróbálja kicsavarni a testét a szorításból. De ők már messze járnak az elnyúló árnyékokat vető fák, és kövek között.
A fiú sikolyai megtöltik az erdőt. Louis megrázza a fejét újra és újra, megint és megint.

-LOUIS! – sikítja a fiú – LOUIS NE ENGEDD, HOGY MEGINT ELVIGYENEK! – A hangja akadozik a kétségbeesett zokogástól, és nehéz megérteni a szavait ekkora távolságból.
- NEM ÉN TETTEM… ESKÜSZÖM! …LOUIS!!... NEM ÉN!... KÉRLEK!