34.fejezet

Louis halkan levegőért kapkod, de nem képes többé magában tartani a mondandóját.
- Tudom, hogy tiopentál-nátrium használata rendkívül hatékony, és hogy a szer tökéletesen alkalmas arra, hogy manipulálja a betegeket, meggyőzve őket arról, hogy megtörténtnek higgyenek olyan dolgokat, amik a valóságban soha nem történtek meg. - A hangja reszket, a szemeit könnyek marják és az undor amit érez, azzal fenyegeti, hogy felfordul a gyomra.
- Maga adta be Harrynek, és teletömte a fejét hazugságokkal! – Tisztán érezhető a gyűlölete, ahogy kiejti a szavakat, a szeméből könnyek folynak.

Miranda csettint a nyelvével, büszkesége jeléül:- Nagyon jó, Louis. Telitalálat!- És újra keresztbe teszi a lábát.

Louis csak tátog, az arcán ömlenek a könnyek, és érzi, hogy a düh annyira elvakítja, szinte tombol benne. Minden erejére szüksége van, hogy visszatartsa magát, nehogy elvegye a nő életét, ahogy ő rabolta el Harryét. – Miért?- A hangja megremeg.

- Ó, nem egyedül dolgoztam, édes. De pontosan elmondom, hogy mi, miért történt. - A nő ismét előredől, és Louis addig harapja a szája belsejét, amíg a fém ízű vér elönti, hogy így tartsa vissza magát. - Az apja volt.

Miranda mosolyog.
- Joe Milwarddal már három hónapja viszonyunk volt, mikor úgy döntött, hogy nem akar tovább Anne-nel élni. – Sóhajt egyet. – Harry tíz éves volt, mikor az apja megölte az anyját.
A kisfiú véletlenül szemtanúja volt az egésznek, természetesen Joe tudta nélkül. Az ajtó résén át nézte végig, ahogy…végzett a nővel. Mikor kijött, rádöbbent, hogy a fiú mindent látott –nevet fel szárazon, és Louis képtelen visszatartani a rémületből fakadó zokogást, ami a torkát fojtogatja. – És nyilvánvaló,hogy ezt nem engedhettük… nem hagyhattuk, hogy a fiú ellenünk valljon.

A nő feláll az asztalról, egyetlen húzásra kiürítve a poharát, mielőtt visszasétál a hűtőhöz, hogy töltsön magának még egy adagot. Louis teljesen lefagy. Minden izma megfeszül, és betegnek érzi magát, nagyon betegnek.

- Úgyhogy Joe elhozta hozzám a fiút, könyörögve, győzzem meg valahogy, hogy nem látott semmit, és én persze teljesítettem a kérését. – A szemeit forgatja, és lassan az ablakhoz sétál. Kifelé bámul, nézi a szakadó esőt, és a szélfútta fákat. – Beadtam neki a szert, és elkezdtem az agyába táplálni, hogy az apja elhagyta, és a nővére soha nem is létezett.
Ehhez jó néhány kezelés kellett, és gyakran előfordult, hogy le kellett kötöznöm a pincében, mert kifordult magából.

- Szóval eltelt pár hónap, és Harry nagyon zárkózott lett, ahogy erre számítani lehetett. Nehezen lehetett vele kommunikálni, mikor a szer hatása alatt volt, ezért leálltunk vele, míg Gemma ki nem költözött.

- Aztán, pár évvel később Joe átment egy…- elnyomott egy nevetést, és hátranézett a válla fölött, mintha ez Louist is szórakoztatná, - dühöngő őrültbe. Megerőszakolta, és meggyilkolta azokat az embereket. És akkor jöttünk rá, hogy szabadulhatnánk meg Harrytől. Börtönbe küldjük!

- Addigra kialakult nála a klinikai depresszió, bipoláris lett, és a skizofrénia kezdeti tüneteit mutatta. Nehezen tudtuk kordában tartani. Végül Joe elvitte a hét áldozathoz, és rávette, hogy hagyja ott a pólóját, bizonyítékként. Aztán hozzám, én kiütöttem a tiopentál-nátriummal, aztán bebeszéltem neki, hogy ő gyilkolta és erőszakolta meg azokat az embereket. Addig fúrtam a kibaszott kis agyába, míg már nem létezett más valóság, csak amit én plántáltam bele.
És amikor felfedezték a testeket, én tettem a névtelen bejelentést, hogy Harry az emberük. A DNS a pólókon remekül működött, és Harryt letartóztatták. – Mikor befejezi, mosolyogva fordul szembe Louisval, megemeli a szemöldökét, mintha azt kérdezné: „Na, ehhez mit szólsz?”

Louis légzése akadozik, a feje majd szétrobban, a szemeiből megállíthatatlanul ömlenek a könnyek. Egész testét remegés rázza. Minden értelmet nyer. Hogy miért volt Harry annyira zavart, annyira… összetört.

És akkor eszébe jut valami.

A könnyek azonnal elapadnak, és élesen szívja be a levegőt. A háta kiegyenesedik, a fogait összeszorítja.

-Miranda! Sajnálom, hogy nekem kell közölnöm önnel, de Harry emlékszik még valamire. – A szavak elnyúlnak a nyelvén, és szinte könyörögnek, hogy végre kimondja őket. – Nos, nem csak a maga neve merült fel mikor kezeltem, hanem az is eszébe jutott, hogy hová rejtették a további tíz áldozatot.

A nő arcáról azonnal lefagy a mosoly.

- A rendőrség már bevitte a testeket, és most a kórbonctanon várják, hogy megvizsgálják őket. Hamarosan rá fognak jönni, hogy nem Harry a gyilkosuk, hisz az utolsó áldozat alig egy éve halt meg, mikor ő már rég be volt zárva az elmegyógyintézetbe.

Mélyet lélegzik, az ajkaira gúnyos mosoly kúszik, mikor rájön, mindez hová vezet.
- És aztán minden, amit elmondott nekem, elhangzik majd a tárgyaláson, és a bizonyíték tagadhatatlan lesz. El fogják ítélni, és börtönbe zárni, nem egy-, nem két-, hanem tízrendbeli nemi erőszakban, és emberölésben való bűnrészességért, és bűnpártolásért. Joe pedig felel mind a tízért, mint a gyilkosuk.


Feláll, mielőtt rájönne mit tesz, de a szobán átnézve is látja, hogy a nő teste reszket a dühtől.
- És Harry… nos, neki szüksége lesz terápiára, sok-sok éven át, mire felépül a traumából, de én ott leszek vele. És nem lesz bezárva egy cellába, élete végéig.

Ezzel a mondattal az ajtóhoz siet, olyan gyorsan, hogy szinte nem is érzi a lábait.

-Louis! – sikolt fel a nő, mintha megszállott lenne. – Louis! Gyere vissza! Meg foglak…meg foglak ölni! – A férfi hallja a háta mögött a tűsarkak kopogását a fapadlón, de már kint is van az ajtón, a szakadó esőben, ami újra a csontjáig hatol.

Már a kocsiban ül, mire a nő kilép az ajtón. A vállai leejtve, a bőre majdnem átlátszó a villámok fényénél. Ahogy Louis kitolat a felhajtójáról, még hallja Miranda felbőszült, őrjöngő sikolyát, mielőtt egy hatalmas mennydörgés elnyomja a hangját.

Louis remeg, a fogai vacognak, de az ereiben adrenalin száguld. Nem sír, és nem sikoltozik az örömtől, mert igaza volt. Érzelmi holtpontra jut, így inkább előkotorja a mobilját.

Fel kell hívnia Harryt!

Vakmerően hajt ki a forgalmas főútra, amire dühös dudaszó a válasz, de figyelmen kívül hagyja. Nyomkodja a gombokat, de a készülék nem válaszol.

Ezredszer is elátkozza magát, amiért megint nem töltötte fel az éjjel. Szélsebesen hajt, mintha az, hogy gyorsabban hazaér Harryhez, bizonyítaná, hogy mindaz, ami megtörtént, igaz. Rápillant az órára: 16:35.

Majdnem kicsúszik a kanyarokban, mert a gumik nem bírják az iramot a vizes úttesten, és már alig érzi a lábujjait.


.