37.fejezet

Nem eszik, és nem is iszik, még akkor sem, mikor úgy érzi, a szája olyan száraz, mint a sivatag. Olthatatlan szomjúság fészkel a torkában, de ő továbbra is ellenáll, mintha így büntethetné magát.

„Hogy hagyhattad, hogy ezt tegye? Te voltál a pszichiátere – a szerelme – neked kellett volna megóvnod ezektől a dolgoktól!”


Órákon át, egészen a végletekig kínozza magát, bejárva a lelkifurdalás és önutálat összes bugyrát. Mert tudja, hogy ezt kell tennie, de azt is, hogy ez helytelen. 


----

A kanapén ül, hallgatva a fülsiketítő csendet, amit csak elfúló lélegzetvételei, és a zokogása törnek meg, mikor ráeszmél, hogy valamit tennie kell.
A rettegés még mindig ott van vele, úgy üli meg a gyomrát, mint egy ólomgolyó, mikor nehézkesen a telefonért nyúl, és tárcsázza a számot, amit csak egyszer hívott életében.

Vesz egy reszkető lélegzetet, mikor a csörgést megszakítja egy vidám „hello”.
-Gemma...

----

Mikor végre kinyitja az ajtót, hogy elmenekülhessen az emlékei elől, a szerelme emléke elől, szembetalálja magát az egyik szomszéddal. Louis megtorpan, de megviselt, összetört látványa elég az idős, sokat tapasztalt asszonynak, hogy elmélyüljenek a ráncai.

-Louis! – A hangja halk, és a férfi megfeszül, próbál mindent magába zárni. – A tegnap este miatt jöttem… Hallottam a szirénákat, és előtte a lövést. Aggódtam magáért! –suttogja a nő.
Louis torkot köszörül, de az alsó ajka reszket. Gyorsan bólint, mert fél kinyitni a száját.
- A fiatalember, aki önnel él, ugye? – Az öreg hölgy szünetet tart, és tanulmányozza a férfi merev vonásait. Csak feltételezheti, hogy igaza van. – Láttam őt tegnap, olyan négy körül a teraszon, mikor locsoltam a virágokat. Kidobott valamit az utcára egy dobozból. Sírt, én pedig kíváncsi lettem, ezért nem sokkal később lementem, hogy megnézzem mi volt az. – A hangja szomorúan elhalkul. Louis egész teste lángol, képtelen elviselni hogy bárki is a közelében legyen.

- Töltények voltak, Louis. Én nem… nem tudhatom, hogy miért. De remélem, minden rendben van. Csak gondoltam, tudni szeretné…
Louisnak minden erejére szüksége van, hogy legalább kurtán bólintani tudjon a nőnek, mielőtt ott találja magát az előszobában összeesve, ahogy a felismerés pofon vágja. Felsikolt, és a saját arcát marja, ahogy a szíve újra és újra darabokra törik a mellkasában.

A szerelme, a kicsikéje, kidobta a felesleges töltényeket, mert tudta, hogy Louis meg fogja próbálni követni a halálba.
Nem akarta, hogy Louis kárt tegyen magában, miután ő elment.

----

Mikor Zayn ajtaja kinyílik, Louis szinte rázuhan, az ingébe markol, és megtörten zokog a mellkasába.

- Elment, Zayn! Igazam volt, de ő nem--- a hangja elfúl a sírástól. Zayn óvón átöleli, és behúzza az előszobába.
Valahol, a tudata legmélyén Louis hálát érez Zayn iránt. Ő azaz ember, aki képes csendben vigasztalni a megtört szívet, akinek nincs szüksége szavakra, csak empátiára.

Louis már könnyebb lett pár kilóval, mióta megérdemelt éhségsztrájkját folytatja, és óránként jön rá a rosszullét, emlékeztetve őt arra, hogy a szervezetének ételre is italra lenne szüksége.
Zayn felajánl neki egy forró levest, vizet, vagy bármi mást, de Louis azt hazudja, nincs étvágya. Zayn tudja, hogy nem erőszakoskodhat vele, most nem. Mikor a bőre papírvékony és szinte hámlik.

---

Ezen az estén, mikor Louis bemegy a barátja fürdőszobájába, hogy ismét eltompítsa az érzékeit egy bőrolvasztó fürdővel, leveszi steril szagú ruháit, és magára nyitja a forróvizet.
Próbálja elkerülni a tükörképét, egy pillanatra mégis elidőz a pillantása, és az idegen arcot bámulja a tükörben.

A bőre hamuszürke, a szemei alatt sötét, nehéz táskák, a tekintete üveges. Szinte felismerhetetlen, és ez jobban megijeszti, mint valaha is gondolta volna.
Egy nap nélküle, és máris csak egy üres porhüvely.

Ahogy a gőz kezdi elhomályosítani a képet, nem tud nem gondolni arra, mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt már nem lesz aki visszanéz rá a tükörből. Még ez az idegen sem.


.