36.fejezet

A nap egyre lejjebb süllyed a háztetők fölött, a levegő kellemes keveréke a reggeli esőnek, és a kora tavaszi szélnek. A teraszajtó felől beszűrődnek az estére életre kelő utca zajai. Összemosódó beszélgetések hangjai, néha egy távoli autóduda.

Louis hátradől a székében, egy szelíd mosollyal az arcán. A szemei körül apró nevetőráncok, a pillantásában ragaszkodás és szeretet, miközben a fanyar bort kortyolja a poharából, amit a kezében tart. Felhúzta az orrát, és elhelyezkedik a kemény fémszéken, felrakva a lábait az asztalra. A nap szinte felszeleteli a szürke felhőket, mandarin és rózsa árnyalatú fényeivel hasítva beléjük, szivárványszínű fénykévékkel megvilágítva körülöttük a levegőt. Louis arra gondol, ez a legszebb naplemente, amit mostanában látott.

Lassan körbepásztázza a szobát a tekintetével, míg rátalál az átlósan szemben álló székre.

A székre, amiben a fiú ül, az ő kicsikéje. Louis mély levegőt vesz, és tanulmányozza pisze kis orrát, a két kis bemélyedést az arcán: az imádott gödröcskéket; és szélfútta fürtjeit, amit csak egy festő tudna vászonra vinni, olyan gyötrelmesen szép árnyalatokban fürdeti őket a lemenő nap.
Louis nem szólal meg, csak kiélvezi a csendes pillanat békéjét, de a fiú ránéz, a szemei picit összehúzódnak, és olyan zöldek, mint a füves rét; hívogatóak, és csábítóak.
Érzi, ahogy a pillantás a lelkéig hatol, aztán olyan gyorsan, ahogy a tekintetük találkozott, úgy foszlik semmivé a kép, csak fekete füstöt hagyva maga után. Az imádott arc elhamvad az emlékek között, és átadja helyét a lemenő nap után érkező sötétséggel együtt, a kilátástalan rettegésnek.

----


Összerándulva ébred, az érzései zavarosak, és elönti a félelem. Végül rájön, hogy mindez csak egy álom volt. Átizzadt inge hozzátapad a hátához, nyirkosan és fojtogatón. Először azt se tudja, hol van, csak azt, hogy a nyaka elmerevedett, a derekába fájdalom nyilall.

Az álom kimegy a szeméből, és mikor felnéz csak fehéret lát. Kinyúl, az ujjaival valami hideget és keményet tapint, és lassan ráeszmél, hogy a kádban fekszik. 

Az előző éjszaka emlékeit még jótékony homály fedi, és nem is tudja, miért érzi magát annyira pocsékul, míg végig nem tekint magán. A kép, amit soha nem akart újra látni: mindenét beborítja az alvadt vér, a bordó és a fekete árnyalataiban.
Az éjszaka emléke berobban a tudatába, oly hirtelen, hogy az egész teste megfeszül.

A szerelme, a mindene, az ő kicsikéje…

Elment.

A kemény és kínzó fájdalom a szíve mélyéről indul, és lelket tépő zokogásként érkezik a torkába.

A kék-piros villogás örökre a retinájára égett, ahogy a szerelmét betették egy mentőautóba. Tudta, hogy felesleges, hisz ő már messze járt ettől a világtól.

A váró, ahol az orvosok elmondták neki, amit már réges-rég tudott. Nem akarta hallani, csak vele akart maradni, csak fogni akarta a kezét, akkor is, ha már nem tudja viszonozni az érintést.

Ezután nem sokra emlékszik. Valahogy hazaért, de nem tudta volna elviselni az ágy kényelmét. Hideg és barátságtalan közegre vágyott, valamire, amivel büntetheti magát.

Most az egész testét átjárja a szenvedés, ahogy remegő kezét a szája elé emeli, hogy visszafojtsa a nyers zokogást, ami visszhangzik a hideg csempéken, és a fájdalmas hang lassan betölti a csendes lakást.

Csak aludni akar, és érezni maga mellett a fiút, ahogy átöleli, meggyőzni magát, még ha csak pár pillanatra is, hogy még itt van vele.

Aztán ügyetlenül kimászik a kádból, állati erővel tépi le magáról az inget, áthúzva a fején, aztán a nadrágját tapossa le a lábain. Bevágja őket a kádba, mielőtt elbotladozik a zuhanyzóig. Nem mer magára nézni a tükörben.

Nem foglalkozik a következményekkel, teljesen balra forgatja a csapot, míg a víz elemi erővel le nem csap rá, dühös gőzfelhőkkel ellepve a tusolót. Nem érez semmit, csak meg akar szabadulni a mocsoktól, megtisztítani a testét. Nézi a vörös tócsát a lába alatt, mielőtt lassan elszivárog a lefolyó felé.

Próbál nem gondolni a szobára. Be van zárva, benntartva a szagokat. A vér, és a lőpor szagát. De elég az ajtóra pillantania ahhoz, hogy a lelkét újra megnyomorítsa. Képtelen itt maradni, ahol csak rá gondol. Ahol még érzi az illatát, vagy halk nevetése kúszik a fülébe váratlanul, valamelyik sarokból.
Megáll a nappali közepén, de egyetlen pillantás a zongorára elég ahhoz, hogy a szívét kettétépje a kín. Elhomályosodik a látása, csak emlékezetből tudja, merre menjen. Felkapja az állólámpát a földről, így tépve ki a konnektorból, majd megforgatja a feje fölött, hogy teljes erejét beleadva csaphasson le vele. A fémtalp lesújt a billentyűkre, fájdalmas sikolyokat kicsikarva a hangszerből. Ez a legkínkeservesebb hang, amit Louis valaha hallott.

„Játssz nekem!”
.
A szavak az elméjébe furakodnak, míg sikítani kezd, majd újra és újra, tiszta erejéből lesújt a billentyűkre. Egy hófehér elefántcsont darab kiszakad közülük, majd az egész klaviatúra lassan megadja magát, szívszaggató sikoltásokkal, és dühös nyögésekkel olvadva hangzavarba.

-ELHAGYTÁL! –üvölti Louis. A hangja zokogásba fullad, miközben ismét könyörtelenül lecsap a lámpavassal, míg a nemes, fekete fa szilánkokra nem szakad a hatalmas erejű ütésektől.
- Elmentél! … Ó, Istenem! … ELMENTÉL!
A karja elnehezül, képtelen felemelni, hogy ismét lesújtson.

Hátratántorodik. Csak bámulja a pusztítást, amit az imádott Steinway elszenvedett.

Mindennél jobban akarja, hogy ez csak egy álom legyen, amiből bármelyik pillanatban felébredhet, Harry meleg ölelésében, érezve a leheletét a tarkóján.

A földre rogy, és összegömbölyödik. Az egész teste reszket, és nem akar élni. Lehajtja a fejét egy fadarabra, ami a zongorából szakadt ki, remegő kezével a száját fedi el, és próbál úrrá lenni a hisztérikus zokogáson.


“Harry, Harry..”


.