39.fejezet

A csengő távoli hangja elég ahhoz, hogy kiszakítsa Louist a bűntudat kábulatából. Erőtlenül az ajtóhoz ballag, hogy kinyissa.

Gemma egy félénk mosollyal üdvözli, és Louis rájön, addig nem is gondolt a hasonlóságra a lány és az öccse között, míg farkasszemet nem néz azokkal a tengerzöld szemekkel. Eltakarja a száját, és erősen a kilincsbe kapaszkodik, nehogy teljesen felizgassa a lányt.

-Én…Ne haragudj!.... Csak te annyira… - a szavai elhalnak a torkába nyilalló fájdalomtól. Megrázza a fejét, és kinyúl, hogy megölelje a lányt. Gemma pontosan olyan hévvel viszonozza a gesztust, és ez valamilyen okból segít Louisnak ellazulni.

Érzi, hogy a lány megfeszül a karjai közt, ahogy próbálja visszatartani a sírást, aztán a férfi nyakába temeti az arcát. Mond valamit, amit Louis nem ért, mert a szája a vállának nyomódik.

De Gemma elismétli újra: - Köszönöm, hogy vigyáztál rá… - zokogja. A férfi beleharap a saját nyelvébe, mert nem érti, hogy mondhatja ezt? Hogy mondhatja ezt, mikor a fiú úgy csúszott ki a kezei közül, ahogy a homokszemek peregnek ki az ujjaid között, és végül elvette a saját életét. De mindez Louis hibája volt.

Gemma megérzi, mi játszódik le a férfiban, és hátrahajol, hogy elkaphassa a pillantását. Ez alkalommal olyan szembetűnő a hasonlóság közte és Harry közt, hogy Louis reméli, rá tudja venni, hogy a lány vele maradjon, és így belekapaszkodhasson ebbe a megtévesztő érzésbe, mintha a fiú még itt lenne vele.

Gemma halványan elmosolyodik, mielőtt felnyúl, hogy letörölje a könnyeket a férfi arcáról.
- Gyere, engedjük szabadon!

Louis valamilyen formában örül neki, hogy a kicsikéjét elhamvasztották. Egy szépen faragott urnában kapta meg a hamvakat, ami most az ölében pihen és átfogja a karjaival, míg Gemma vezet. Hálát érez, amiért nem kellett még egyszer megpillantania a fiú arcát, mielőtt a koporsót lezárják, és a földbe engedik, mert tudja, az lett volna a vége, hogy utána veti magát.

Az idő szép, meglepően kellemes, és a nap is mindent elkövet, hogy kibújhasson a sötét felhők mögül. A tavasz próbál áttörni a fagyott talajon, és a természet lassan a zöld, Louis által imádott árnyalatába borul.

Nem szólnak, csak csendben közelednek egy helyhez, amiről Louis még nem is hallott. Azon kapja magát, hogy szórakozottan rajzolja át az ujjaival a mintákat az urnán, mielőtt ráeszmél, annak a hamvait tartja a kezében, akivel összeforrt a lelke.

Összerázkódik, és erősen a szája belsejébe harap, így akadályozva meg, hogy újra elragadja a sírás.

- Ez volt a kedvenc helye – töri meg a csendet Gemma hangja, és Louis nagyon örül, hogy megszólalt. Ránéz és a lány arcélét tanulmányozza, mivel fogalma sincs hol vannak, vagy mit jelent ez a hely. Aztán lassan elfordul, és kibámul az ablakon.

---

Ők most csak két alak, akik sétálnak a hatalmas, dombos mezőn, ahol a térdüket simogatja a hullámzó tengerként hajlongó fű. Pár száz méterrel arrébb, buja kis erdő tövében, egy enyhe lankán állnak meg végül. Louis szeretné elképzelni, ahogy Harry itt futkosott, még kiskorában, fürgén és vidáman, széles vigyorral az arcán, és szinte látja, ahogy kócos tincsei kipirult arcába hullottak. A gondolattól elszorul a torka, és a szíve is, de azért halványan elmosolyodik.

- Csak kettesben jártunk ide Harryvel. Órákba telt, mire ideértünk, és akkor csak feküdtünk a fűben –nézett le a dombról Gemma. A hangja megremegett. – Olyan boldog gyerek volt. Annyira szerettem…- a hangja elcsuklik, de Louis tudja, mit mondott volna még. Hogy mi történt azután….

Annyira szeretné elmondani neki, valójában mennyire borzalmas dolgok történtek a múltban, amikről már nem tud, mert elszakadt az öccsétől.

„De nem most!”- gondolja.

Helyette inkább felemeli a karját, átölelve a lány vállát, és engedi, hogy az neki dőljön. A kezébe fogja az urnát, és úgy érzi, lüktet. Mintha egy alig kitapintható szívdobogás lenne. Azon gondolkozik, vajon ismét hallucinál-e, de tényleg azt hiszi, érzi a tenyerén.

Az elnyúló csendben lassan letekerik az urna fedelét, és mintha ez lenne a jel, a szél lassan feltámad a hátuk mögött. Louis elbizonytalanodik. Úgy érzi, képtelen belenyúlni, és a kezébe venni a szemcsés hamut, ami valaha a szerelme volt. Felpillant Gemmára, akinek a haját az arcába fújja az enyhe szellő, és a lány biztatóan rámosolyog.
Így benyúl az edénybe, aztán egy maréknyi hamut a feje fölé emel, és lassan szétnyitja az ujjait, hogy a szél a szárnyára vegye és magával sodorja.

Gemma is követi, és ketten, csendben zokogva nézik, ahogy Harry végső nyugalomra lel, táncolva a széllel a magas fűszálak között. Mikor az edény kiürül, Louis még erősebben szorítja magához a lányt. Bármennyire is remélte, hogy ettől az ő elporladt szíve életre kel, és miután elszórják Harry hamvait, visszatér belé az élet; széthullott darabjaiból újra egy ép, egész lesz... semmi sem változik. Ugyanolyan üres, csak most talán nyugodtabb.

Addig kapaszkodik ebbe a nyugalomba, ameddig csak tud, és nézi a kósza napsugarat, aminek sikerült áttörnie a felhők között, és elűznie az árnyékokat a mezőről. – És ez  az a pillanat, amikor megérzi őt. Valahol messze, és nem olyan erősen, amennyire szeretné, - DE ÉRZI ŐT!


.