44.fejezet

Az ünnepi blog már nyitva, és szeretettel várunk benneteket,,,, mostantól szilveszterig kerülnek fel a meglepetéstörténetek! Jó olvasást!
http://larrykaracsony.blogspot.hu/



Ez pedig az írónő zeneajánlója ehhez a részhez:
https://www.youtube.com/watch?v=WbLoYVnh4sY

Az alvás olyan, mint a nem deklarált halál. Ha elalszol, igazából soha nem tudhatod, mikor fogsz felébredni. Hiányoznak az érzékelésből származó részletek, amikből biztosan tudhatod, hogy igen, te most alszol. Különösen azokra igaz ez, akik nem álmodnak, vagy hiányzik az a képességük, hogy emlékezzenek rá. És ez az, amiért Louis mindig álmában akart meghalni: mert soha nem tudná meg. Csak átcsúszna a nemlétezés teljes feledésébe, mert az egyetlen különbség alvás és halál között: a pulzus.

És most, Louisnak nincs ereje rájönni, hogy csak alszik, vagy halott. Az agya nem közvetít semmit; nincsenek álmok, amikben emlékképek villannának fel, csak a koromfekete semmi, ahol a tudatalatti is teljesen ellustul.
 
Mégis hall valamit távolról, bár az alvást és halált elválasztó, vékony határvonal még jobban elmosódik. A halk, óvatos hang, monoton mondatokban beszél hozzá, amik túl zavarosak, mert az inger képtelen áthidalni az ismereten távolságot agya és füle között, hogy felfogja amit hall. Tehát lehet, hogy meghalt, és a kaotikus szavak csak azért vannak itt, hogy megzavarják kiürült agyát, a nemlét küszöbén.  
Jó, ha valaki tudja, hogy alszik, vagy halott, de Louisnak éppen fogalma sincs róla. Valahol reméli, hogy az érthetetlen szavak hirtelen letisztulnak majd, ahogy a folyamatos csiripelés is, amit hall, értelmet nyer, és végre kikövetkeztetheti a nagy, végtelen sötétségben, vajon a szakadék melyik oldalán áll.

Az idő kitágul, és elvékonyodik, ahogy az örökké tartó csipogás is csak alig zavaró búgássá halkul. De meg nem szűnik, egyfolytában pittyeg, és hirtelen felbosszantja Louist.

Bip, bip, bip, bip.

Folytatódik, majd váratlanul felerősödik, olyan hangossá válik, amitől a tudata is megzavarodik.

Bip, bip, bip, bip.

A feketeségben megjelenik egy halvány, vékony, szürke vonal. A vízszintes csík a sötétség mélyéről fakad. Lassan kiszélesedik, és szüntelenül világosodik. Egyre fényesebb, míg a sötétség lassan háttérbe szorul. A mindig jelenlévő csipogás hirtelen sípolássá válik.

A zaj elnyom minden mást, míg a fehérség lassan az egész tudatán átnyúlik. A sípolás folytatódik, élesen és zavarón, de a bántó hangon túl, kiabálás, és más zajok is beszűrődnek a tudatába. Egy szörnyű, rémisztő sikoly, a teljes megsemmisülés hangja, ahogy egy szív hullik millió darabra. Olyan hangos, elnyomja a sípolást is, hogy most már Louis csakis ezt hallja. Olyan, mint a legmélyebb fájdalom sikolya, kétségbeesett zokogással vegyítve, ami a legerősebb lelket is összeroppantaná. A hang, mikor valaki elveszti az egyetlen, az utolsó dolgot, amiért érdemes élnie.

És hirtelen kristálytisztán érti az eddig felfoghatatlan szavakat:

- Louis! --- Valaki csináljon már valamit! --- Kérlek, maradj velem! --- Ne tedd ezt! Ne hagyj el! Kérlek, ne hagyj el! LOUIS!
A kérlelő szavak lassan utat törnek zsibbadt elméjébe, és a meggyötört zokogás hangját megszakítja a gép zaja, ahogy újra zúgni kezd, és a búgás visszatér.

És hirtelen, Louis nagyon is tudatában van annak, hogy halott. Olyan ez, mintha pofon vágták volna. A világosság hatalmas zajjal omlik benne össze, ahogy a sötétség elborítja, mintha egy gát szakadt volna át. Olyan sebesen szűnik meg minden, ahogy egy villám fénye huny ki az égbolton. A búgás, és a rémült, szívszaggató zokogás visszhangzik rég kiürült elméjében.

Tehát, ez a halál? – Hogy csak gondolja, vagy ki is mondja, arról fogalma sincs.

És akkor most csak úgy feladod? Azok után, ami történt, most csak egyszerűen itt hagyod? Búcsú nélkül? Anélkül, hogy megpróbálnál rájönni, mi is történt, vagy hogy igazságot szolgáltatnál neki?

Nélküled nem fog sokáig kitartani.

Harcolj, te kibaszott idióta!

Harcolj az életedért! Ő harcolt érted, most te harcolj magatokért!

~

Mintha minden, ami valaha volt, most jelenné válna. Olyan érzés, mintha Isten csak megszorítaná erős kezeivel, és egyenesen kisajtolná a halált Louis csontjaiból, egy új lét reményében.
A mellkasát  egyfajta cikázó áramütés rántja fel, ami a fejétől a lábujjaiig villámlik át rajta, és a szemei kipattannak, ahogy az ismerős csipogás újrakezdődik.

Bip, bip, bip, bip.

Egyenesen két ismeretlen arcába néz. A férfi defibrillátort tart a kezeiben, a nő semmit, de a szemei kitágulnak, és egy megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán.

- Isten hozta újra köztünk, Mr. Tomlinson –szólítja a nő, de mielőtt válaszolhatna, ismét elveszti az eszméletét.
.
.
.
.
.
.
.