43.fejezet

Szemeket lát, zöld szemeket, a zöld szemekben kétségbeesett könnyeket, és annyira döbbenetesen valódinak tűnik mindez, hogy lassan beszivárog Louis csontjaiba, mert már reszket, mint egy rongybaba, és valóban érzi is.

Olyan érzés, mintha minden gát átszakadt volna benne, ezért szabadon engedi elkínzott zokogását: - Te…. Te élsz? … Te…. Nem lehet… - dadogja nyöszörögve, és a világ forogni kezd körülötte, ahogy felnéz az imádott arcra, amiről azt hitte, soha nem látja többé. Nemhogy halott lenne,- egy földben elbomló test, vagy hamu, amit magával sodor a szél -, hanem makulátlan bőr, és kócos tincsek. És mindennek tetejében, annyira tökéletesen valódi. Nem tudja elfojtani a zokogását, se fuldokló légzését, ami kitör belőle. Túl sokkos ahhoz, hogy tegyen bármit is.

Aztán érzi a legerősebb vágyat, ami arra készteti, hogy azonnal megérintse. Mintha ezáltal bizonyosságra lelne, hogy ez a valóság, nem csak egy délibáb, ami megtréfálja a  perzselő sivatagban szomjazót. De a kezei… a kezei nem mozdulnak, és egy rémisztő pillanatra az egész teste lebénul.

Ez csak egy délibáb.

Hosszú, rémülettel teli pillanatok telnek el, mire végre feleszmél, és lenéz. Kötelek tartják szorosan, egy székhez kötözve.

Egy halálra vált kiáltás tör fel belőle, ahogy próbálja széttépni a béklyót a csuklóin. Egy másodperccel később felemeli, és minden erejével megrántja a kötelet.

És a keze testhez ér, tökéletes testhez, a szerelme testéhez. Újabb zokogás tör fel belőle, és egy tétova mosoly próbálja felhúzni a szája szélét. Teljesen össze van zavarodva, de most nem kérdez. Itt van a kicsikéje, és ez mindent felülír.

Fájdalom járja át az egész bal oldalát, mintha tűzforró vassal kínoznák, és a rémülettől felkiált. Lenéz a mellkasára, amit eláztat a vér. Átjárja a teljes kétségbeesés, ahogy a hatalmas tenyerek körbefogják az arcát. Felpillant, és a szemében ott reszket a bizalmatlanság ezer árnyalata.

- Mi folyik itt? … Hol… Hol vagyok? – kérdezi sírva, szabad kezével a fiú nyakába kapaszkodva, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami még ehhez a világhoz köti.

- Louis! Nem tudom elhinni! – A fiút is rázza a sírás, a szemeit szorosan lezárja, az álláról csöpögnek le a könnyek. –Eltűntél! Már három hete –hadarja, és az arcából kifut a vér, mintha az összeroppanás szélén állna.

-Miranda tartott fogva… és gondolom telepumpált tiopentál-szódiummal – A szavait hirtelen félbeszakítja Louis kétségbeesett sóhajtása.

Ez nem lehet igaz!

Minden, ami az elmúlt hetekben történt, csak az elméjében zajlott le, és Miranda tömte tele a fejét hazugságokkal, ahogy annak idején Harryvel is megtette.

Reszketni kezd, ahogy az emlékei, mint egy nagy, hatalmas massza, lassan körülveszik. Valami megmozdul a fiú háta mögött.
 – Én… Én leütöttem. Akkor kaptam rajta… - Harry gyűlölettel fújja ki a levegőt az orrán, és az egész testéből undor sugárzik. –mikor egy hámozókést szúrt a bordáid közé--- Nem tudod, fogalmad sincs, milyen nehéz ez…milyen régen kerestelek! –zokog fel hirtelen a fiú, és felemeli a kezét, hogy ismét megérintse Louis arcát, ugyanolyan hitetlenkedve, mint a másik.

Ez nem lehet igaz!

- Te…Te lelőtted magad. Én találtam rád, a szobádban – krákogja Louis, könnyekben úszva, mikor félbeszakítja egy másik hang. Egy hang, ami azonnal gyilkos gyűlöletet szít a szívében.

- Megtette, Louis! Újra látni fogod a dolgokat, kedvesem –nyögi a nő erőlködve, ahogy talpra kecmereg, az arca csurom vér, ami szöges ellentétben áll sápadt bőrével. Végigfuttatja a nyelvét véres fogain.

A hangja azonban kivált még valami mást is. Egy érzést, ami azzal fenyeget, hogy Louis ismét alámerül. – Összerogyva találtál rá az ágyadban, egy tátongó lyukkal a fején.

Talán elhinné, ha nem lenne a hirtelen beálló görcs, ami a nyakából kiindulva felkúszik a tarkójába, aztán eléri a szemeit, és elhomályosítja szerelmének nagyon is valóságos tekintetét.
A szája száraz, mint a vatta, és csak felszínesen lélegzik, ahogy kicserepesedett ajkai között, nagy nehezen kipréseli: - Harry!

Louis hirtelen olyan gyengének, aprónak, és védtelennek érzi magát, és közben látja a nőt megbotlani, ahogy megpróbál keresztülvágni a pince betonpadlóján.
Harry elmozdul, otthagyva Louist, kaotikus hangokkal körülvéve: Rohanó léptek, fém csattanása a kövön, és halálra vált sikoly.

Louis agyát annyira elnehezíti a szer, és a vérveszteség, hogy alig fogja fel, ami körülötte történik, de azt azért kiszűri, hogy dulakodnak, és a fiú a falnak nyomja a nőt, véres kést szorítva a torkára.

Louis nagyon próbál koncentrálni, bár érzi, hogy a szemhéjai egyre jobban elnehezülnek.

- Tönkretetted az életemet, te kibaszott ribanc! …Kimostad az agyam, és teletömted hazugságokkal. – Harry olyan közel hajol a nőhöz, hogy az próbál a betonfalba olvadni, és elszántan rúgkapál, de tehetetlen a brutális erővel szemben. – De most valóban átlépted a határt… Megpróbáltad…Megpróbáltad megölni őt…. Az egyetlen embert, aki van nekem, ebben a kibaszott, tetves életemben. – Rányomja a kés élét a torkára, mire a nő kétségbeesetten felvonyít.

-Harry! – Louis szólítja meg hirtelen, a hangja gyenge és fátyolos, de mégis számít. – Harry, ne tedd meg! Kérlek, ne… Akkor te… Te börtönbe kerülsz. Ne add meg neki azt a luxust, hogy most meghalhat. Bíróság elé visszük. Megfizet! – A hangja elfúl, és próbál újra a szavaira koncentrálni.

Nézi Harryt, akinek visszatartott indulatoktól remeg a keze, és erősen szorítja a kés markolatát.
Majd egy állati üvöltéssel a földre veti a nőt, a késsel együtt, mielőtt sarkon fordul, és egy pillanat alatt Louisnál terem, hogy felnyalábolja a székből, oly könnyen, mint egy tollpihét.

Fuldokló nevetés hangzik fel a nő felől, ahogy vergődik, hogy egyenesbe hozza magát, és fel tudjon ülni a fal mellett. A kézhátával törli meg véres száját.
– Tudtam, hogy képtelen vagy megtenni, te kis puhány. Apáddal, még annak idején ki kellett volna nyírnunk, téged is!

Louis érzi, ahogy Harry egész teste megfeszül, de a fiú nem áll meg, nem is lassít, csak folytatja az útját felfelé a lépcsőn, karjaiban tartva a férfit. Miranda ördögi nevetése kíséri az útjukat.

- Annyira szeretlek! – krákogja Louis, és újra kitör belőle a sírás, mert oly hihetetlen, hogy mindez igaz. Az egész testét rázza a zokogás, ahogy átöleli a fiú vállait és nyakát.

Az eszmélete azzal párhuzamosan hagyja el, ahogy érzéketlenné válik az egész bal oldala. Még lassan, hunyorogva lenéz magára, és látja, hogy az egész ingét, és a nadrágját is átáztatta már a vér, aztán Harry karjain és pólóján is átsuhan a pillantása, amit szintén vértől csatakos Hosszasan bámulja, míg a hirtelen, éles fény, a három hete nélkülözött napvilág fájdalmasan csap le rá, és magával nem viszi maradék tudatát.


.