40.fejezet

Louis szórakozottan arra gondol, milyen lett volna az élete, ha soha nem találkozik Harryvel. Vagy ha más körülmények között találkoztak volna, mint például egy hosszú pillantás a pékség kirakatán keresztül. Ha lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy odamenjen hozzá, és megszólítsa, meghívja egy kávéra, aztán félénken megcsókolja a fiú lakásának ajtaja előtt, mikor elbúcsúznak.
Egy egyszerű életben ez a szerelem szárba szökkenhetett volna, éjszakákon át tartó telefonbeszélgetésekkel, vagy egymás karjaiba bújva nézve a hetvenes évekbeli, vacak horrorfilmeket.
Egy másik életben , egy másik szerelem,  ahol nincsenek nyitott kérdések.

Ezek a gondolatok akkor furakodnak az agyába, ha a legkiszolgáltatottabb: éjjel, mikor aludni próbál, megszabadulva az örökké tartó fájdalomtól a mellkasában. De a gondolatok a csontjai mélyére eszik be magukat, míg úgy nem érzi, lassan felemésztik belülről kifelé.
Annyira hiányzik… jobban, mint amit el tudna viselni.

—

Zayn javarészt nincs otthon, és Louis még mindig nem tudja elviselni a gondolatát sem, hogy visszamenjen dolgozni, és hallgatnia kelljen, ahogy az emberek ráömlesztik a nyomorukat, miközben az ő élete, maga a pokol.
Áthívja Gemmát, hogy társasága legyen, és végül azon kapja magát, hogy kétségbeesetten kapaszkodik a lányba, és könyörög, hogy ne engedje el, csak ölelje szüntelenül. Valahol mélyen, a tudatalattija kineveti ezért, az érzésért, hogy ez az apró kapocs, amit a lány jelent a fiúhoz, elég, hogy visszatartsa a teljes összeomlástól.

Louis egy lágy hangra ébred, ami őt szólítja. A szemei kipattannak, a pupillái még ki vannak tágulva, és homályosak az álom könnyeitől. A szája száraz, ezért megköszörüli a torkát, ahogy felül, miközben Gemma csak nézi őt, egy csésze teával a kezében. Szolid mosoly játszik a lány vonásain, és a halvány fényben, ami az előszobából szűrődik be, annyira hasonlít rá. Louis egész teste megfeszül, aztán lesüti a szemét, nehogy megint kiboruljon.

-Hé….- sóhajtja a lány, megpaskolva a férfi combját. – Kész a vacsora ----. 

A bejárat felől erős kopogás hallatszik. Louis összerándul, és kifordítja a fejét, hogy  az ajtóra nézzen, mintha arra számítana, hogy menten kicsapódik. Gemma sóhajt, és összehúzza a szemöldökét, mielőtt odasétál, hogy kinyissa.
Louis visszaretten, mikor meglátja a nyomozót, akinek az arckifejezése minden, csak nem barátságos. – Itt van Louis Tomlinson? –kérdezi a férfi, miközben felvillantja a jelvényét. – A kerületi kapitányságról jöttem. Be kell kísérnem kihallgatásra.

Gemma hátranéz a válla felett, és bár látszik, hogy feszült, végül egy nagy sóhajjal félrelép, hogy beengedje a rendőrtisztet. A férfi lassan belép, és a pillantása a csontsovány Louison állapodik meg, aki a kanapén ül.

- Ön Louis Tomlinson, ugye? Velem kell, hogy jöjjön. - A hangja mély, szürke szemei komorak.

Louis ismét torkot köszörül, és kényelmetlenül fészkelődik. Nem biztos benne, hogy a hangja még működik, annyira erős a fájdalom a gégéjében. – Miért?
-Lenne pár kérdésünk… Stylesról.

Egy árnyalatnyi gyűlölet, és megvetés a hangjában, elég ahhoz, hogy egy szaggatott lélegzet törjön fel Louisból: - Tudja, ő ártatlan.
A nyomozó csak bámul rá, mielőtt felszólítja, hogy kövesse. És végül nagyon lassan, de Louis  megteszi, egy elnyújtott pillantást vetve Gemmára, aki csak bólint, olyan biztatóan, ahogy csak tud. 

—

Louis hozzászokott, hogy kikérdezze az embereket, de gyűlöli, ha ezt vele teszik. Egy hideg szobában ültették le, ahol egy kétoldalú tükörablak van, és vibráló neonok, amitől minden elmosódik.
Gyűlöli az egészet, és egyedül lenni ebben a szobában arra készteti, hogy az ujjaival doboljon a fémasztalon, míg próbálja visszatartani az ismét rátörő zokogást.

Annyira zsibbadtnak érzi magát, mint egy üres csontváz, ami reszket a gyomra helyét betöltő, növekvő félelemtől.
Épp a fémasztal karcolásait tanulmányozza, mikor kinyílik az ajtó, és belép egy vékony, inas nő, ősz hajjal, kék szemeiben meglepően sok jóindulattal.

Leül Louisval szemben, és egy sóhajjal összefonja az ujjait az akta tetején, amit az asztalra tesz. A csend egyre zavaróbb, szinte visszhangzik a térben. Louis nem néz fel, míg meg nem hallja a nő hangját: - Yarin nyomozó azt mondja, Önnek vannak…bizonyítékai arról, hogy nem Harry Styles gyilkolta és erőszakolta meg az áldozatokat.

Louis megmerevedik, mielőtt hátradől a székében, és üres tekintettel néz a nőre. A csend lassan az örökkévalóságig nyúlik. Kinyitja a száját, és lassan belélegez:- Nem, nem ő tette. – Ez minden, amit ki tud nyögni, a hangja elfúl.
A nő megrázza a fejét, és egy szolid nevetéssel lenéz a kezeire: - Szóval, az, hogy egy ismert sorozatgyilkos tömegsírra lelt, csak a véletlenek összejátszása volt? –hangosan cicceg. - Ez nem valószínű, Louis.

A férfi arca kipirul, és először a héten, érez valamit az apátián és a kínzó hiányérzeten kívül, és ez a gyűlölet. Kinyitja a száját, aztán be is csukja, az agya igyekszik összeszedni mindazt, amit Miranda elfecsegett neki azon az éjszakán. A pulzusa száguld, a vére olyan sebesen árad a bőre alatt, hogy úgy érzi, szinte lángra gyúl.

- Miranda Sutherland –köpi a nevet, és a torka teljesen elszorul. – Az ok, amiért Harry elvette --- mélyen belélegez, a szemei égnek, – amiért kioltotta a saját életét.

A nő, aki vele szemben ül, ismét sóhajt, és megnyalja az ajkát, mielőtt kinyitja az aktát, majd elé tárja a képeket arról a pillanatról, amit soha többé nem akar felidézni magában. Egyiket a másik után, sorban az összes áldozatról a barlangban. Louisból elgyötört hangok törnek fel, a szája elé kapja a kezét, és a másikkal eltolja a fotókat.

-Ne mutogassa nekem ezeket! –kiáltja, a hangjába sírás vegyül.

- Ne próbálja tovább védeni, Louis. Ő egy gyilkos. Azt várnám, hogy legalább ön megérti ---

- Hallgasson! – Ordít rá Louis. A háta kiegyenesedik, a szemei kitágulnak, és a könnyek már folynak le az arcán, hogy végül az asztalra cseppenjenek. Az álla ráncos, az alsó ajka remeg, mielőtt lenéz, aztán lehunyja a szemeit egy fáradt sóhajjal.
És lassan nekikezd a hosszú történetnek, ami mindent megmagyaráz. A kezdetektől, a legelső naptól, mikor találkozott Harryvel, egészen az utolsóig. A nő végig teljes csendben ül, és mikor végül Louis szavai elfogynak, és reszkető zokogás hangja tölti be a szobát, a nő csak ül, semleges arckifejezéssel a vonásain.

Hosszúra nyúlik a csend, míg csak a vele szemben ülő férfi megtört sírása hallatszik, de végül a nő mély levegőt vesz, előredől, és a könyökére támaszkodik. – Tehát azt állítja, hogy Harry Styles apja, és az ő … bűntársa... rákenték  a fiúra mind a tizenhét gyilkosságot?

Louis csak bólint, és megtörli a szemeit a kézhátával.

A nő ismét sóhajt, visszahanyatlik a széken, és felhúzza a szemöldökét. - Nos, utánanézünk ennek a Sutherland doktornőnek, és a fiú apjának. De az hét szentség, hogy magának London legjobb ügyvédjére lesz szüksége ahhoz, hogy ez megálljon a bíróságon, Louis!

Louisnak  megint elakad a lélegzete, a halántékát masszírozza, és próbálja megállítani a forgást a fejében. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de rájön, hogy nem tud beszélni. A szája száraz, mint a vatta, ezért jobbnak látja nem erőltetni. A nő egy pillanatig még az arcát fürkészi, mielőtt röviden biccent. – Szabadon távozhat. – A hangja kicsit lágyabb, mint előtte.

Louis még mindig nem szól semmit, csak reszketegen feláll, és az ajtóhoz sétál. Már a kilincsen van a keze, mikor megáll, ahogy a nő utána szól: - És Louis… őszinte részvétem! – Ez a néhány kedves szó elég ahhoz, hogy kirohanjon a kapitányságról, az autóig meg sem állva, hogy végre utat engedhessen a teljesen megsemmisítő, szívszaggató zokogásnak.


.