27.fejezet

Eltelt három hét. Három hét, mióta leamortizálták Louis dohányzóasztalát, és a dolgok nyugvópontra jutottak. Olyannyira normális lett az életük, amennyire Louis soha nem gondolta volna, hogy megélheti Harryvel. Hogy reggel elmegy dolgozni, délután, mikor hazaér a munkából, együtt készítik el a vacsorát, és azután Harry esetleg magáévá teszi a falnak döntve, vagy a zongora tetején.
Louis próbált nem sokat agyalni Harryn, épp elég szenvedést és zavart okozott neki, mire felállította végleges diagnózisát a skizofréniáról, és antidepresszánsokat adott neki reggelente, mielőtt elment dolgozni.

Jól alakulnak a dolgok.

A dolgok végül normalizálódnak.

Louis gondolatban minden este ezt kántálta elalvás előtt.

A dolgok végre normálisak lesznek.

----


-Jó reggelt!
Olyan puha az ajka, ahogy melegen a fülének nyomódik, hogy Louis alig hallja, amit mond.
De mikor tudatára ébred, óvatosan és lustán elmosolyodik, aztán lassan a fiú felé fordul, akinek hosszú karjai körülfogják.

- Jó reggelt! – krákogja, és álomittasan ásítozik, ahogy kinyitja a szemeit, hogy végre összekösse a pillantását Harryvel. A fiú ragyogó zöld szemét félig eltakarja súlyos szemhéja, göndör tincsei kócosan meredeznek, és a párna nyomai csíkozzák az egész arcát.

Louis szerelmesen rámosolyog, felnyúl, hogy összeborzolja a haját, és előremozdul, hogy egy gyengéd csókot nyomjon az ajkaira. – Mit csinálsz nekem reggelire, fürtös?

Harry elvigyorodik, és mocorog kicsit. Az alkarjára támaszkodva felemelkedik, mielőtt egy mély lélegzetet vesz, és lassan eltűnik a mosoly az ajkáról.
- Kérhetek egy szívességet, Louis? – kérdezi, teljesen figyelmen kívül hagyva a reggelire vonatkozó kérést, és mikor Louis bizonytalanul bólint, folytatja:
- Elviszel anyámhoz? Van ott még egy hely, amit látni akarok.

A hangja halk és komoly, jelezve, mennyire fontos számára ez a kérés, Louis pedig szinte lefagy a gondolatra, hogy vissza kell térnie abba az erdőbe.
Szembenézni a régi Harryvel, szembenézni a félelemmel, mindent tönkretehet. Elveheti az esélyét annak, hogy a dolgok végül normálisak legyenek.

Már nyitja a száját, hogy nemet mondjon, mert nem akarja kockára tenni a fiú nehezen megszerzett lelki egyensúlyát, csak mert talán…

De aztán végiggondolja, hogyha nemet mond, azzal nem segít a fiún, mert Harrynek lezárásra van szüksége. Nem gyilkolhatott meg több embert olyan fiatalon.

- Rendben – bólint tétován, a kiejtett szóval elhessegetve a rémisztő képet, hogy egy halom holttestre találnak. A gyomra felfordul a gondolattól, de közben lassan kiszakítja magát a puha ágyneműből és Harry karjaiból.

A fiú teljes megelégedéssel követi, és gyorsan farmerbe, pulóverbe bújik. Louis a szeme sarkából figyeli, és azon gondolkodik, mi lenne vele nélküle. Ahogy a fény átszűrődik a redőnyön, narancs vonalakat fest a gyönyörű arcra.

Harry felnéz rá, miközben begombolja a nadrágját. Puha árnyékok játszanak az arcán, ahogy biztatóan Louisra mosolyog, aki érzi, hogy a gyomra görcsbe rándul. – Harry! – kezd bele, mire a fiú felhúzza az egyik szemöldökét.

A férfi mély levegőt vesz, csak nézi a fiút, aztán megrázza a fejét egy félmosollyal. – Nem számít! – legyint- Ne törődj vele! Menjünk!

---

Süt a nap, az ég kék, a hőmérséklet kellemes, és a hó már csak a legsötétebb, legárnyékosabb zugokban tud csak megbújni. Louis próbálja kiélvezni a kellemes időt, ahogy átsétálnak a tágas mezőn Harry régi háza mellett. De a pillanat realitása tonnás súlyként nehezedik a vállára.

A fiú néhány lépéssel előtte jár, és ahogy közelednek, a fák túl gyorsan magasodnak föléjük. Louis reménykedik. Reménykedik és imádkozik azért, hogy ne legyen ott semmi.

- Harry! – szólítja meg – Ugye nem találunk ott semmit? – a fiú a válla fölött néz vissza, és csak visszafogottan mosolyog. A zöld szemekben zavar tükröződik.

Madarak csicseregnek a fejük fölött, ahogy halkan hatolnak be az erdőbe, és Louis arról álmodozik, hogy valaki figyelmezteti őket, ha közeledik a borzalom.

Harry zsebre vágja a kezeit, és felpillant a kupolára, amit kopár faágak alkotnak a fejük felett. Louis hálát érez, amiért reggel jöttek, és legalább azt látja, amire lép.

Eljutnak a nagy szakadék szélére, ahol úgy emlékszik, a múltkor balra kanyarodtak, és lélekben felkészíti magát a hosszú túrára. De Harry ezúttal jobbra fordul, és egyenesen lefelé ereszkedik a sáros lejtőn. Szlalomoznak a fák között, és hatalmas, gömbölyű kövek mellett haladnak el, amitől Louisban életre kelnek a pár héttel ezelőtti emlékek, és úgy érzi, véget kell vetnie az egésznek, de azonnal.

- Harry! Én erre képtelen vagyok! – krákogja, és úgy érzi, mintha lázas beteg lenne. Csetlik-botlik, míg végül kénytelen pihenőt tartani egy kis patak mellett.
A fiú megáll, ahogy átlép a vízmosáson, és visszanéz rá. Az arca teljesen más, mint egy órája volt.
A szemei sötétzöldre változtak, a tekintete üres, az arca sápadt, és nyúzottnak látszik. Louisnak kihűl a vér az ereiben, és a szíve félrever.

Harry csak bámul rá egy pillanatig, mielőtt megrázza a fejét. – Kérlek Louis. Kérlek. Muszáj!- A hangja hűvös, fojtott, és van benne valami felhang, valami ismerős, amit a férfi egyáltalán nem hiányolt az elmúlt hetekben.

Nem hiszi, hogy nemet mondhatna, valójában túlságosan fél, ezért csak bólint, mielőtt átlép a patakon, és ezúttal is követi a fiút.

A fák most nem tűnnek annyira sűrűnek, mint legutóbb, de itt több kő tör a felszínre, mintha egy óriás csontvázának darabjai bukkannának elő a föld alól.
Harry egyre gyorsabban halad, és Louis úgy érzi, szeretne leroskadni az avarba.

Nem volt felkészülve erre, de lássuk be őszintén, felkészülhetne erre valaha?

Vesz néhány mély lélegzetet, megmozgatja a nyakát, a karjait a feje fölé emelve nyújtózkodik, hogy próbálja csillapítani száguldó pulzusát. Harry hirtelen megáll, és felrántja a kezét. Széttárt tenyérrel jelzi, hogy a férfi se lépjen tovább.

Louis nem fojtja magába a torkából feltörő, félelemmel teli apró nyögést, ahogy megtorpan a fiú mögött, aki hirtelen jobbra fordul, és megindul a meredek emelkedőn. A férfi nagy sóhajjal követi, mikor a távolból egy ág reccsenését hallja.

Hátrafordul, a szíve a torkában dobog, ahogy a nyomasztó érzés elhatalmasodik rajta. Mintha valaki figyelné őket. Mintha egy tekintet lyukat égetne a hátába.

De csak a csend veszi körül. Nem hall mást, csak Harryt, ahogy felfelé küzdi magát a meredélyen, így tétovázva visszafordul, hogy utána másszon.
Megbotlik valamiben, kicsúszik a lába, ezért kezeivel a földbe markol, hogy kapaszkodót keressen, ami segít megtartani az egyensúlyát.

Nem néz fel, csak amikor meghallja az elkínzott nyöszörgést.