41.fejezet

Louis úgy dönt, jobban szeretne ma este egyedül lenni, bár Zayn a legvendégszeretőbb barát, akit csak kívánhat az ember. Ma mégis csak magányra vágyik.

De minél többet gondolkodik azon, hogy hazatérjen az üres, kihalt lakásába, annál jobban retteg tőle. Egy perccel később mégis úgy határoz, nem kerülheti el az otthonát örökké.

Mikor belép, és felkattintja a villanyt, minden olyan fájdalmasan csendes. Csak a hűtőszekrény zúgása és a halogének halk sziszegése, ahogy melegszenek; ez az összes hang, ami betölti a teret. Az árnyékok ott maradnak, (akkor is, mikor az összes lámpát felkapcsolja a nappaliban), mélyek, és olajsűrűségűek. Mintha suttognának. Louisnak hányingere támad, ahogy Harry szobája előtt halad el.

Valamilyen rejtélyes okból megtorpan. Már nem sír többé, folyamatos kábult zsibbadás lett rajta úrrá. Az ajtó felé fordul, mintha mágneses erő vonzaná, irányítaná.  
És egyszercsak már odabenn van. Mélyet lélegezve szívja magába a még mélyebb sötétséget, és csendet ami körülveszi, hiába ég a lámpa. Elmélázva arra gondol, mekkora tehertől szabadította meg a profi csapat, akik eljöttek, és kitakarították helyette a szobát, lemosva a vért a falakról, és elégetve a bemocskolódott ágyneműt, aminek sötétvörös árnyalatára örökké emlékezni fog.

Merev tekintettel néz körbe a szobán, és bár normálisan lélegzik, a szíve majd kiugrik a helyéről. Tesz néhány bizonytalan lépést, mintha attól félne, minden szilánkokra törik, ha túl gyorsan mozog.

A fertőtlenítő áporodott szaga, ami az égett lőporéval keveredik, megtölti a tüdejét, de érez még valamit a levegőben: a kicsikéje illatát. Valamilyen különös okból, ez vigasztalóan hat rá.  Ellenállhatatlan vágyat érez, és máris a gardróbban találja magát, ahol felkapcsolja a villanyt, ami megvilágítja a polcokat. Louis gépiesen kinyúl, és kezébe veszi Harry pulóverét, amit egy hétig viselt egyfolytában. Egyszerű szürke pulcsi, a szegélyén néhány apró lyukkal.   
Azonnal belebújik, áthúzva a fején, az ujjaiba bújtatva a kezeit. Érzi őt, az illatát, és hálás ezért az érzésért, mert olyan, mintha vékony szálakkal kapcsolódnának össze, mikor annyira vágyik rá, hogy ismét együtt lehessenek.

Újra felerősödik a torkában a fájdalom, ezért összegörnyedve leguggol, átöleli a térdeit, ahogy a mellkasával rájuk támaszkodik, és próbálja összeszedni magát, miközben a padlót bámulja, belélegezve szerelme illatát.
Oly sokáig bámulja a padlót, hogy észreveszi, az egyik deszka nem úgy áll, ahogy a többi. Pislog néhányat, mielőtt rájön, hogy az nincs leszögezve. Már odanyúlna, de a pulzusa hirtelen megugrik, ő maga sem érti, hogy miért.

 Aláfeszíti a körmeit, hogy belekapaszkodhasson a szélébe, majd felhajtja a deszkát. Mozdulatát a hasadó fa hangja kíséri.
Ez egy öreg lakás, a parketta is a régi szokás szerint, lécekre lett lerakva, és alattuk maradt egy szűk rés. Így aztán benéz a kis zugba, és nem biztos benne, hogy talál ott valamit.

De gyorsan megbizonyosodik róla, mikor meglátja a borítékot.

A lélegzete elakad, és olyan sokáig bámulja a fehér lapot, míg összefolyik a kép, és csak egy fehér folt lesz a fekete közegben.

A csend már szinte bántó. A fülében hallja dübörgő szívverését, ahogy eléri a borítékot, és remegő ujjakkal kiemeli.
Nincs leragasztva, így felhajtja a kis fület, és kihúzza belőle a hófehér lapot.

Széthajtogatja, mély lélegzetet vesz, és benntartja, mielőtt hunyorogva olvasni kezd.
A zokogás utat tör magának, ahogy a szemei végigsiklanak az íráson, és remegő kezét a szája elé emeli.

Szia

Nem tudom, valaha olvasod-e ezeket a sorokat, ahogy abban sem vagyok biztos, akarom-e, vagy sem…Nevezhetjük ezt búcsúlevélnek, és azért rejtem a padló alá… mert azt akarom, ne találj rá azonnal… miután megtörténik. 
Mikor majd rátalálsz, azt akarom, hogy emlékeztessen valamire. Azt akarom, hogy örökre az emlékezetedbe véssen valamit.

Tegnap este szerelmes lettem beléd.

Tegnap este nekem adtál mindent, és én úgy éreztem, mindenem örökre a tiéd.

És ez az ok, amiért készen állok arra, hogy elmenjek, Louis.

A dolgok, amiket tettem…förtelmesek és embertelenek. De te, Louis, erőt adtál nekem, hogy továbblépjek. Betöltötted az űrt a lelkemben, amire azt hittem, soha be nem tölthető.

És az benne a furcsa, hogy átlövöm a szájpadlásom egy pisztollyal, azután, hogy megtaláltam azt az egyetlen embert, aki teljessé tesz. Mégis remélem, egy nap megérted, hogy ez nem a te hibád!

Elhagyom a sártekét, mert elértem a csúcsot, és nem akarok megöregedni a lehetőséggel, hogy te nem vagy az enyém. Véget vetek az életemnek, mert olyan végtelen szeretetet adtál, ami segített átértékelnem mindent, és továbblépni. Hiszek benne, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy kibírjam, bármi is vár rám a túloldalon.

Hiszek benne, hogy a halál csak a kezdete valami gyönyörű dolognak. Mikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik, és te ott vársz majd rám. Rám vársz, tárt karokkal, és ezúttal nem lesz ott a múltam terhe, ami magával ránt a mélybe. 

Csak fény.

Ott várok rád, szerelmem. Bármeddig kell is várnom rá, hogy kinyíljon azaz ajtó, én megteszem!


Örökké a tiéd…
H

-----


.