46.fejezet

Louis próbálja rendezni a légzését, amíg újra és újra átgondolja a dolgot.

Kanapé, bor, beszélgetés a nővel, és a távozása.

Kanapé, bor, beszélgetés a nővel, és a távozása.

Kanapé, bor --------

Az egész teste megfeszül, ahogy az agya összekapcsolja a dolgokat, egy illat rémlik fel, és egy pillanatra beugrik egy emlékkép.

A bor.

Szédelegni kezdett, miután a nő pofájába vágta a dolgokat, látta a gonosz csillogást a szemében, aztán át akart vágni a nappalin az ajtóhoz, de összeesett miután felállt.  Miranda megtámadta, ő pedig csak erőtlenül próbált védekezni ellene---
Louis összerezzen, erősebben markolja Harry pólóját, ahogy az emlékkép eltűnik a fejéből, és levegőért kapkod, ahogy összekuszált elméjébe belehasít a valóság összes képe. Olyan, mintha erősen pofon vágnák.

Ahogy a nő átvonszolta a pincelejárón, miközben Louis azt ordította, hogy kegyetlen gyilkos, erőtlenül rugdosva a nőt, aki csak nevetett rajta, majd halántékon ütötte, ráüvöltött, hogy kussoljon, és a férfi arcába vágta, hogy most megfizet.
Hogy nyalábolta fel a testét, ijesztő csontos ujjaival a férfi hóna alá nyúlva, és rángatta le a lépcsőn, miközben Louis rémült sikolyai egyre erőtlenebbek lettek, mielőtt eszméletét vesztette a drogtól, vagy akármitől, amit a nő belekevert a borába.

Louis reszket Harry karjai között, olyan erősen, ami felébreszti a fiút, aki ijedten néz le rá.
-Louis! – a hangja gyenge és fáradt, de azonnal közelebb vonja magához a férfit. – Louis, minden rendben?  - A kérdésből kihallatszik, mennyire aggódik, mennyire félti.

- Én… emlékszem mindenre – sóhajtja Louis, és elgyötörten megrázza a fejét. – Én ezt nem … nem bírom, Harry! Nem akarok emlékezni rá! – a hangja elfúl, ahogy kitör belőle a sírás.
A fiú lecsúszik, hogy a szemük egy vonalba kerüljön, gyengéden megfogja az állát, és megnyugtató mosollyal néz rá: - Ne félj! Már vége. Többé nem tud ártani nekünk. Hívtuk a zsarukat, útban a kórház felé, úgyhogy jó időre lesittelik.

----De nekünk akkor is vallanunk kell a bíróságon. És mi van… mi van, ha nem hisznek nekünk? --- Harry, én nem veszíthetlek el újra---
A fiú kicsit erősebben fogja az állát, megakadályozva, hogy Louis elfordítsa a fejét. – Nem fogsz elveszíteni, rendben? – a hangja megtörik, ahogy a lelkifurdalás rátör, és ez szíven üti Louist, majd tonnás súlyként nehezedik rá: Harry még mindig nem tudja az igazat.

Louis felkapaszkodik. – Harry! Téged is manipuláltak. Te---

- Igen, tudom. Már emlékszem – mosolyodik el ünnepélyesen a fiú, és a férfi újra zokog, a térdeit a mellkasához öleli, ahogy az egész testét elborítja a remény. Nem is érdekli a tompa fájdalom a hasában.

-Óvatosan! Felszakítod a varratokat!- súgja Harry, és próbálja finoman lenyomni Louis térdeit.

Újabb csend következik, míg a férfi próbálja összeszedni a gondolatait. Nagyokat nyel, mikor ráébred, Miranda csak odaült elé egy székre, és meggyőzte őt arról, hogy a szerelme öngyilkos lett, aztán engedte hogy az agya előállítsa a rémséges emlékeket. 

De hogy tudtad olyan valósághűen magad elé képzelni Gemmát?

A hideg futkos a hátán. Mirandának látnia kellett, mikor viszonya volt az apjukkal, és elmesélte neki, hogy néz ki. Rémisztő és döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy az aberrált nő hogyan vette rá Louist, hogy önmagát kínozza. Milyen  aprólékossággal gyártotta az újabb és újabb emlékeket, miközben a tiopentál-nátriumot adagolta nap mint nap, míg Louis elméjében a valóságot teljesen felváltotta az általa leírt világ.

Ahogy ott ül, ebben a transzállapotban, felidézve a borzongató emlékeket, amitől az egész lénye irtózik, eszébe jut valami, ami megnyugtatja. Átfésüli a memóriáját, mindent számba vesz, amire vissza tud emlékezni, de soha nem hallott Mirandától a mezőről. Harry mezejéről.

Azt csak kitalálta…magától. Ez volt az egyetlen vigasz, amivel összetört elméje elő tudott állni. Varázsolt neki valamit, ami megkönnyítette mindazt a gyötrelmet, és kínt, amit Miranda öntött rá. Hisz az egész vízióban, amit a nő táplált az agyába, az egyetlen vigasztaló momentum a mező volt.

Aztán visszaemlékszik, ahogy a nő rárivallt, miközben rágyújtott egy cigarettára, hogy mondja el neki, hogy talált rá. Hogy informálta le Zayn, megadva a nő címét. Ezután felhasználta Louis barátjának karakterét, hogy hihetőbbé tegye a rémálom világát, amit létrehozott.

-Szenvedni fogsz, majd Harry fog szenvedni nélküled. Darabokra fogom szedni a tudatodat, és amíg megpróbálod majd összeszedegetni az életed morzsáit, szépen beleőrülsz. Belebolondulsz, és pontosan olyan agyament fasz leszel, mint a kis szerelmed.  

Louist teljesen felzaklatják az emlékek, így észre sem veszi, mikor sokkos állapotba kerül, és az egész teste hevesen reszketni kezd.

- Louis! Hé, Louis! – szólítja gyorsan Harry, és a férfi felé fordul. Látja ahogy a rémület szinte ráfagy az arcára. – Louis, mi a baj? Mondj valamit! – Feltérdel, megmarkolja a férfi vállait, és megrázza, olyan finoman, ahogy csak tudja.

Louis szája nyitva, a légzése akadozik, és átnéz Harryn, mintha megszállták volna az elméjét.

A pulzusa meglódul, hihetetlen sebességgel száguld, a szívmonitor sípolni kezd. Harryn úrrá lesz a rémület, a torka elszorul, és csak rázza Louis vállait, újra és újra. – Ne tedd ezt velem még egyszer! –kiált rá, és hirtelen minden megszűnik.

Louis ráfókuszál Harry zilált arcára, a reszketése enyhül, a felismerés elterül az arcán, és mélyet lélegzik.

- Ígérd meg, hogy soha többé nem bántasz! –szólal meg hirtelen. Nem mond többet. Harryt megdöbbenti a kérés, és rémülten visszahúzódik.

Nyitja a száját, de semmi nem jön ki rajta. A magától való félelem a torkára forrasztja a szavakat. Hosszúra nyúlik a csend. Louis csak néz rá, kitágult pupillákkal, mereven.

Harry ki akarja mondani, hogy ígéri, hogy soha…de valami visszatartja. Meg akarja tartani az ígéretét, de a múlt árnyai még ott kísértenek.

De aztán újra átgondolja, és a felismerés az egész testét megremegteti, mintha egy hatalmas szikla gördülne le róla, mikor rájön, hogy soha többé nem tudná bántani, akkor sem, ha akarná.

-ÍGÉREM!
~
.
.
.
.
.
.

45.fejezet

Most nem arra ébred, hogy a testét épp görcs rántja össze, vagy hogy elektromos árammal sokkolják, hanem a legfinomabb érintéstől tér magához.

Louis kinyitja a szemeit, de a szemhéjai súlyosak a mély álomtól, és fogalma sincs arról, vajon meddig aludt. Az első dolog amit meglát, egy kis festmény vele szemben, a falon, ami egy tengerpartot ábrázol, de aztán lassan elfordítja merev nyakát, és egy arcot lát, amiről azt hitte, rég elvesztette. Csak egyetlen pillanat, és a teste máris reszket, a torka elszorul a rátörő érzésektől.
Gyengén elmosolyodik, de ettől a szeme is felfelé görbül, így szabadítva ki az alsó szemhéjába kapaszkodó könnyeket, amik legurulnak az arcán.
Harry ott van, és úgy néz ki, mintha az élete egy borzalom lett volna eddig a percig. A szemei kisírva, vörösek és duzzadtak. Erősen szorítja Louis kezét, mintha azzal itt tarthatná, ezen a világon, és a férfi most óvatosan viszonozza az érintést.

- Édesem, de jó téged újra látni! –krákogja Louis lassan, és tétován elmosolyodik. Harry halkan felnevet, de a hangján hallani, hogy sír, és ahogy lehajtja a fejét, Louis karját magához húzva, a kézfejére hintve csókokat, az álláról csöpögnek a könnyek, és az ajkán is remeg néhány.

Louis meg sem próbálja levenni a szemét az ő kicsikéjéről, akinek a mosolya most még gyönyörűbb számára, mint emlékeiben, mikor azt hitte elvesztette. De most itt van, közvetlen közelről nevet rá, a gödröcskéivel, és minden szépségével.

Összefűzik a pillantásukat, és Harry némán mosolyog a könnyein át, bár a szemei olyanok, mint két, könnyel telt edény.

Annyira szereti.

Eltelik egy kis idő, és ők csak ülnek a kellemes csendben, de ott van a millió és egy kérdés, ami a levegőben lóg, válaszra várva. Louis erőt gyűjt, míg úgy nem érzi felkészült, aztán egy mély légvétel után nyitja szóra a száját: - Mi történt?

Harry megfeszül, kényelmetlenül fészkelődik, és lepillant az ujjaikra, amik összefonva hevernek az ölében. Mély levegőt vesz. – Én… - A hangja arról árulkodik, nagyon nehezen tartja vissza a sírást, de megrázza a fejét, és ismét elmosolyodik, míg az orra hegyéről potyognak a könnyek. – Akkor reggel elmentél dolgozni… és én vártalak haza… Nagyon fáradt voltam, kimerült, és volt az a hülye érzésem…Én csak…- kifújja a levegőt, és ismét fészkelődik. – Aztán nem jöttél haza. Az első éjszaka azt hittem, elhagytál. – A hangja elcsuklik, egy oktávval magasabbra szökik, ahogy próbálja lenyelni a könnyeit. Louis torka elszorul, kezével Harryét szorongatja.

- Eltelt egy hét, és én nem tudtam, mit tegyek. Pánikrohamaim voltak, és én … túl gyáva voltam, hogy kimerészkedjek, mert féltem, hogy letartóztatnak. Két héttel később, valaki a vonalason hívott, én pedig felvettem, mert már teljesen ki voltam borulva--- Tudom, hogy azt mondtad, soha ne vegyem fel, de---

Louis egy fájdalmas nevetéssel szakítja félbe, az alsó ajkán is könnyek reszketnek.
– Ó, édesem! Annyira sajnálom!!

- A barátod volt, Zayn, és azért keresett otthon, mert nem tudott elérni. A mobilod ki volt kapcsolva, és hetek óta nem hallott felőled … Aztán én …én elmondtam neki, hogy eltűntél, és ő pontosan tudta, hogy hol lehetsz. – A hangja elfúl, és ismét mély levegőt vesz.

-Éheztetett… Már több mint tíz kilót fogytál, teljesen kiszáradtál, és …Én azt hittem elveszítelek, Louis… Sok vért vesztettél, mert az a tetves kurva beléd vágta a kést. Ezek után megállt a szíved… de visszajöttél. Teljes két percig voltál odaát.

Harry lehajtja a fejét Louis mellkasára, hangosan zokog, kezeivel a kemény lepedőt markolja az ágyon, a férfi pedig felemeli a kezét, hogy reszkető, gyenge ujjait végre a fiú hajába fúrhassa. – Szeretlek, Harry. – mondja hirtelen, alig hallhatóan, a hangját sírás járja át.

A fiú felkapja a fejét, az egész arca könnyekben úszik, a szája elnyílik, majd bezárul, mert túlságosan zokog ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

-Megmentetted az életem – rázza meg a fejét Louis hitetlenkedve.

Két évvel ezelőtt attól félt, hogy Harry elveszi az életét.

Még mielőtt felfoghatná, Harry megcsókolja, olyan lágyan, hogy Louis egész teste bizseregni, majd reszketni kezd, az elfojtott zokogás utat tör magának, ő pedig bár gyenge, mégis átöleli a fiú nyakát, hogy közelebb húzza. Az ajkaik összetapadnak, és a férfi érzi…érzi, ahogy az emlékei megpróbálnak felszínre törni, és a kép lassan összeáll.

Harry csak annyira húzódik el, hogy elsuttoghassa neki:- Szeretlek! –, majd az ajkára hajoljon ismét, és csókolja lágyan, aztán újra és újra, csak néha megszakítva néhány szóval.
- Szeretlek! Annyira nagyon szeretlek. Megtennék érted bármit… Mindent megtennék érted.

Louis becsukja a szemeit, és még jobban szorítja magához a fiút. A homlokukat támasztják egymásnak, ahogy mindketten zaklatottan zihálnak, és egymás szájából vesznek lélegzetet.

Harry óvatosan jelzi, hogy egy picit csússzon arrébb a kórházi ágyon, mielőtt óvatosan mellé fekszik, hosszú karjaival átölelve és magához húzva a férfit. Louis orra a mellkasába nyomódik, érzi a teste melegét, miközben halkan sír. Próbál belekapaszkodni a tudatba, hogy itt van, igen, tényleg itt van vele.  

A fiú puszilgatja a homlokát, megállás nélkül, míg fel nem száradnak a könnyeik, és csak csendben fekszenek, az őket elborító érzésektől átjárva, egymás ölelésében.

---

Mikor Louis felébred, minden porcikája fáj, és belényilall a félelem, hogy Harry nincs itt, de ahogy lassan kinyitja a szemeit, látja, hogy a fiú még itt van, most is a karjában tartja, és érzi meleg leheletét a fején. Halványan elmosolyodik, igyekszik még közelebb férkőzni hozzá, bár ez szinte lehetetlen. Felnéz rá, és tanulmányozza a tincseit, ahogy az arcára simulnak. Az ajkai enyhén elnyílva, és nyugodtan alszik. A szemhéja halványan remeg az álomtól, de ezúttal nem rémálmok kísértik.  

Louis jó ideig nézi őt, mielőtt megmozdul, és befészkelve magát a fiú feje alá, beszívja a jól ismert, imádott illatot.
Behunyja a szemét, hallgatja a finom szuszogást, és a szívmonitor monoton csipogását.

Csak fekszik ott, egyensúlyozva álom és ébrenlét határán, és csak így meri felidézni annak a napnak az emlékét, mikor Mirandával találkozott. Tudni akarja, hol ért véget a valóság, és hol kezdődött a droggal táplált hazugságok időszaka.

Visszaemlékszik, ahogy a kanapén ülve belekortyolt a borba, amivel a nő megkínálta, majd mindent szépen kitálalt neki. Látja, ahogy kiszalad az autójához, ami az utcán parkol ---NEM… ez már nem igaz.

Visszateker az emlékek között, mintha mindig egy lépést tenne hátrafelé, és próbálja megtalálni a pontot, ahol nem illeszkednek tökéletesen a darabok.


.

44.fejezet

Az ünnepi blog már nyitva, és szeretettel várunk benneteket,,,, mostantól szilveszterig kerülnek fel a meglepetéstörténetek! Jó olvasást!
http://larrykaracsony.blogspot.hu/



Ez pedig az írónő zeneajánlója ehhez a részhez:
https://www.youtube.com/watch?v=WbLoYVnh4sY

Az alvás olyan, mint a nem deklarált halál. Ha elalszol, igazából soha nem tudhatod, mikor fogsz felébredni. Hiányoznak az érzékelésből származó részletek, amikből biztosan tudhatod, hogy igen, te most alszol. Különösen azokra igaz ez, akik nem álmodnak, vagy hiányzik az a képességük, hogy emlékezzenek rá. És ez az, amiért Louis mindig álmában akart meghalni: mert soha nem tudná meg. Csak átcsúszna a nemlétezés teljes feledésébe, mert az egyetlen különbség alvás és halál között: a pulzus.

És most, Louisnak nincs ereje rájönni, hogy csak alszik, vagy halott. Az agya nem közvetít semmit; nincsenek álmok, amikben emlékképek villannának fel, csak a koromfekete semmi, ahol a tudatalatti is teljesen ellustul.
 
Mégis hall valamit távolról, bár az alvást és halált elválasztó, vékony határvonal még jobban elmosódik. A halk, óvatos hang, monoton mondatokban beszél hozzá, amik túl zavarosak, mert az inger képtelen áthidalni az ismereten távolságot agya és füle között, hogy felfogja amit hall. Tehát lehet, hogy meghalt, és a kaotikus szavak csak azért vannak itt, hogy megzavarják kiürült agyát, a nemlét küszöbén.  
Jó, ha valaki tudja, hogy alszik, vagy halott, de Louisnak éppen fogalma sincs róla. Valahol reméli, hogy az érthetetlen szavak hirtelen letisztulnak majd, ahogy a folyamatos csiripelés is, amit hall, értelmet nyer, és végre kikövetkeztetheti a nagy, végtelen sötétségben, vajon a szakadék melyik oldalán áll.

Az idő kitágul, és elvékonyodik, ahogy az örökké tartó csipogás is csak alig zavaró búgássá halkul. De meg nem szűnik, egyfolytában pittyeg, és hirtelen felbosszantja Louist.

Bip, bip, bip, bip.

Folytatódik, majd váratlanul felerősödik, olyan hangossá válik, amitől a tudata is megzavarodik.

Bip, bip, bip, bip.

A feketeségben megjelenik egy halvány, vékony, szürke vonal. A vízszintes csík a sötétség mélyéről fakad. Lassan kiszélesedik, és szüntelenül világosodik. Egyre fényesebb, míg a sötétség lassan háttérbe szorul. A mindig jelenlévő csipogás hirtelen sípolássá válik.

A zaj elnyom minden mást, míg a fehérség lassan az egész tudatán átnyúlik. A sípolás folytatódik, élesen és zavarón, de a bántó hangon túl, kiabálás, és más zajok is beszűrődnek a tudatába. Egy szörnyű, rémisztő sikoly, a teljes megsemmisülés hangja, ahogy egy szív hullik millió darabra. Olyan hangos, elnyomja a sípolást is, hogy most már Louis csakis ezt hallja. Olyan, mint a legmélyebb fájdalom sikolya, kétségbeesett zokogással vegyítve, ami a legerősebb lelket is összeroppantaná. A hang, mikor valaki elveszti az egyetlen, az utolsó dolgot, amiért érdemes élnie.

És hirtelen kristálytisztán érti az eddig felfoghatatlan szavakat:

- Louis! --- Valaki csináljon már valamit! --- Kérlek, maradj velem! --- Ne tedd ezt! Ne hagyj el! Kérlek, ne hagyj el! LOUIS!
A kérlelő szavak lassan utat törnek zsibbadt elméjébe, és a meggyötört zokogás hangját megszakítja a gép zaja, ahogy újra zúgni kezd, és a búgás visszatér.

És hirtelen, Louis nagyon is tudatában van annak, hogy halott. Olyan ez, mintha pofon vágták volna. A világosság hatalmas zajjal omlik benne össze, ahogy a sötétség elborítja, mintha egy gát szakadt volna át. Olyan sebesen szűnik meg minden, ahogy egy villám fénye huny ki az égbolton. A búgás, és a rémült, szívszaggató zokogás visszhangzik rég kiürült elméjében.

Tehát, ez a halál? – Hogy csak gondolja, vagy ki is mondja, arról fogalma sincs.

És akkor most csak úgy feladod? Azok után, ami történt, most csak egyszerűen itt hagyod? Búcsú nélkül? Anélkül, hogy megpróbálnál rájönni, mi is történt, vagy hogy igazságot szolgáltatnál neki?

Nélküled nem fog sokáig kitartani.

Harcolj, te kibaszott idióta!

Harcolj az életedért! Ő harcolt érted, most te harcolj magatokért!

~

Mintha minden, ami valaha volt, most jelenné válna. Olyan érzés, mintha Isten csak megszorítaná erős kezeivel, és egyenesen kisajtolná a halált Louis csontjaiból, egy új lét reményében.
A mellkasát  egyfajta cikázó áramütés rántja fel, ami a fejétől a lábujjaiig villámlik át rajta, és a szemei kipattannak, ahogy az ismerős csipogás újrakezdődik.

Bip, bip, bip, bip.

Egyenesen két ismeretlen arcába néz. A férfi defibrillátort tart a kezeiben, a nő semmit, de a szemei kitágulnak, és egy megkönnyebbült mosoly terül szét az arcán.

- Isten hozta újra köztünk, Mr. Tomlinson –szólítja a nő, de mielőtt válaszolhatna, ismét elveszti az eszméletét.
.
.
.
.
.
.
.

43.fejezet

Szemeket lát, zöld szemeket, a zöld szemekben kétségbeesett könnyeket, és annyira döbbenetesen valódinak tűnik mindez, hogy lassan beszivárog Louis csontjaiba, mert már reszket, mint egy rongybaba, és valóban érzi is.

Olyan érzés, mintha minden gát átszakadt volna benne, ezért szabadon engedi elkínzott zokogását: - Te…. Te élsz? … Te…. Nem lehet… - dadogja nyöszörögve, és a világ forogni kezd körülötte, ahogy felnéz az imádott arcra, amiről azt hitte, soha nem látja többé. Nemhogy halott lenne,- egy földben elbomló test, vagy hamu, amit magával sodor a szél -, hanem makulátlan bőr, és kócos tincsek. És mindennek tetejében, annyira tökéletesen valódi. Nem tudja elfojtani a zokogását, se fuldokló légzését, ami kitör belőle. Túl sokkos ahhoz, hogy tegyen bármit is.

Aztán érzi a legerősebb vágyat, ami arra készteti, hogy azonnal megérintse. Mintha ezáltal bizonyosságra lelne, hogy ez a valóság, nem csak egy délibáb, ami megtréfálja a  perzselő sivatagban szomjazót. De a kezei… a kezei nem mozdulnak, és egy rémisztő pillanatra az egész teste lebénul.

Ez csak egy délibáb.

Hosszú, rémülettel teli pillanatok telnek el, mire végre feleszmél, és lenéz. Kötelek tartják szorosan, egy székhez kötözve.

Egy halálra vált kiáltás tör fel belőle, ahogy próbálja széttépni a béklyót a csuklóin. Egy másodperccel később felemeli, és minden erejével megrántja a kötelet.

És a keze testhez ér, tökéletes testhez, a szerelme testéhez. Újabb zokogás tör fel belőle, és egy tétova mosoly próbálja felhúzni a szája szélét. Teljesen össze van zavarodva, de most nem kérdez. Itt van a kicsikéje, és ez mindent felülír.

Fájdalom járja át az egész bal oldalát, mintha tűzforró vassal kínoznák, és a rémülettől felkiált. Lenéz a mellkasára, amit eláztat a vér. Átjárja a teljes kétségbeesés, ahogy a hatalmas tenyerek körbefogják az arcát. Felpillant, és a szemében ott reszket a bizalmatlanság ezer árnyalata.

- Mi folyik itt? … Hol… Hol vagyok? – kérdezi sírva, szabad kezével a fiú nyakába kapaszkodva, mintha ez lenne az egyetlen dolog, ami még ehhez a világhoz köti.

- Louis! Nem tudom elhinni! – A fiút is rázza a sírás, a szemeit szorosan lezárja, az álláról csöpögnek le a könnyek. –Eltűntél! Már három hete –hadarja, és az arcából kifut a vér, mintha az összeroppanás szélén állna.

-Miranda tartott fogva… és gondolom telepumpált tiopentál-szódiummal – A szavait hirtelen félbeszakítja Louis kétségbeesett sóhajtása.

Ez nem lehet igaz!

Minden, ami az elmúlt hetekben történt, csak az elméjében zajlott le, és Miranda tömte tele a fejét hazugságokkal, ahogy annak idején Harryvel is megtette.

Reszketni kezd, ahogy az emlékei, mint egy nagy, hatalmas massza, lassan körülveszik. Valami megmozdul a fiú háta mögött.
 – Én… Én leütöttem. Akkor kaptam rajta… - Harry gyűlölettel fújja ki a levegőt az orrán, és az egész testéből undor sugárzik. –mikor egy hámozókést szúrt a bordáid közé--- Nem tudod, fogalmad sincs, milyen nehéz ez…milyen régen kerestelek! –zokog fel hirtelen a fiú, és felemeli a kezét, hogy ismét megérintse Louis arcát, ugyanolyan hitetlenkedve, mint a másik.

Ez nem lehet igaz!

- Te…Te lelőtted magad. Én találtam rád, a szobádban – krákogja Louis, könnyekben úszva, mikor félbeszakítja egy másik hang. Egy hang, ami azonnal gyilkos gyűlöletet szít a szívében.

- Megtette, Louis! Újra látni fogod a dolgokat, kedvesem –nyögi a nő erőlködve, ahogy talpra kecmereg, az arca csurom vér, ami szöges ellentétben áll sápadt bőrével. Végigfuttatja a nyelvét véres fogain.

A hangja azonban kivált még valami mást is. Egy érzést, ami azzal fenyeget, hogy Louis ismét alámerül. – Összerogyva találtál rá az ágyadban, egy tátongó lyukkal a fején.

Talán elhinné, ha nem lenne a hirtelen beálló görcs, ami a nyakából kiindulva felkúszik a tarkójába, aztán eléri a szemeit, és elhomályosítja szerelmének nagyon is valóságos tekintetét.
A szája száraz, mint a vatta, és csak felszínesen lélegzik, ahogy kicserepesedett ajkai között, nagy nehezen kipréseli: - Harry!

Louis hirtelen olyan gyengének, aprónak, és védtelennek érzi magát, és közben látja a nőt megbotlani, ahogy megpróbál keresztülvágni a pince betonpadlóján.
Harry elmozdul, otthagyva Louist, kaotikus hangokkal körülvéve: Rohanó léptek, fém csattanása a kövön, és halálra vált sikoly.

Louis agyát annyira elnehezíti a szer, és a vérveszteség, hogy alig fogja fel, ami körülötte történik, de azt azért kiszűri, hogy dulakodnak, és a fiú a falnak nyomja a nőt, véres kést szorítva a torkára.

Louis nagyon próbál koncentrálni, bár érzi, hogy a szemhéjai egyre jobban elnehezülnek.

- Tönkretetted az életemet, te kibaszott ribanc! …Kimostad az agyam, és teletömted hazugságokkal. – Harry olyan közel hajol a nőhöz, hogy az próbál a betonfalba olvadni, és elszántan rúgkapál, de tehetetlen a brutális erővel szemben. – De most valóban átlépted a határt… Megpróbáltad…Megpróbáltad megölni őt…. Az egyetlen embert, aki van nekem, ebben a kibaszott, tetves életemben. – Rányomja a kés élét a torkára, mire a nő kétségbeesetten felvonyít.

-Harry! – Louis szólítja meg hirtelen, a hangja gyenge és fátyolos, de mégis számít. – Harry, ne tedd meg! Kérlek, ne… Akkor te… Te börtönbe kerülsz. Ne add meg neki azt a luxust, hogy most meghalhat. Bíróság elé visszük. Megfizet! – A hangja elfúl, és próbál újra a szavaira koncentrálni.

Nézi Harryt, akinek visszatartott indulatoktól remeg a keze, és erősen szorítja a kés markolatát.
Majd egy állati üvöltéssel a földre veti a nőt, a késsel együtt, mielőtt sarkon fordul, és egy pillanat alatt Louisnál terem, hogy felnyalábolja a székből, oly könnyen, mint egy tollpihét.

Fuldokló nevetés hangzik fel a nő felől, ahogy vergődik, hogy egyenesbe hozza magát, és fel tudjon ülni a fal mellett. A kézhátával törli meg véres száját.
– Tudtam, hogy képtelen vagy megtenni, te kis puhány. Apáddal, még annak idején ki kellett volna nyírnunk, téged is!

Louis érzi, ahogy Harry egész teste megfeszül, de a fiú nem áll meg, nem is lassít, csak folytatja az útját felfelé a lépcsőn, karjaiban tartva a férfit. Miranda ördögi nevetése kíséri az útjukat.

- Annyira szeretlek! – krákogja Louis, és újra kitör belőle a sírás, mert oly hihetetlen, hogy mindez igaz. Az egész testét rázza a zokogás, ahogy átöleli a fiú vállait és nyakát.

Az eszmélete azzal párhuzamosan hagyja el, ahogy érzéketlenné válik az egész bal oldala. Még lassan, hunyorogva lenéz magára, és látja, hogy az egész ingét, és a nadrágját is átáztatta már a vér, aztán Harry karjain és pólóján is átsuhan a pillantása, amit szintén vértől csatakos Hosszasan bámulja, míg a hirtelen, éles fény, a három hete nélkülözött napvilág fájdalmasan csap le rá, és magával nem viszi maradék tudatát.


.