22.fejezet

Louis leguggolt elé, azzal egyensúlyozva ki magát, hogy a kezét a fiú reszkető térdére tette, aztán szórakozottan lepöccintette a hamut.

Felnézett rá, eltorzuló vonásait tanulmányozta, ahogy reszketett, és közben egy számító mosoly – de nem egy igazi – játszott a férfi ajkain.
- Az apukád volt, nem igaz? – ez a hangnem egyrészről irritáló volt, másrészről olyan, ami sokféle reakciót válthat ki a fiúból.

Valami megváltozott Harry arcán. Olyan volt, mintha minden érzelem leolvadt volna róla, de a szemei most Louisra fókuszáltak, kitágult pupillákkal, üveges tekintettel, közben  levegőért kapkodott.

Nyilvánvalóan eltalálta a fiú gyenge pontját, és most már végig kellett csinálnia, bármi is lesz a végkifejlet.

- Ne hívd így! – mondta Harry feszülten, és újra rángatni kezdte a kezeit.

 Louis ismét figyelmen kívül hagyta a reakciót. – Szeretett az apukád Harry?

A fiú megrándult, és zavarodott kifejezés suhant át az arcán.
- Elhagyott, mikor 10 éves voltam…dehogy szeretett! – a hangja rekedt volt, ahogy megpróbálta visszafojtani a könnyeit.

- Akkor ki hordott téged terápiára?

Nyomasztó csend telepedett a szobára. Harry arckifejezése megváltozott, a szája elnyílt, a szemei könnyekben úsztak, az alsó ajka remegett.

Hirtelen előrehajolt, szinte szenvedett a lelki kínoktól, és hangosan felüvöltött:
- Nem tudom, Louis! Nem tudom! – ordította. Elkezdett vadul vergődni a székben, közben össze-vissza motyogott. A férfi visszamenekült a saját helyére.
- Mintha egy felhő takarna el mindent... próbálok visszaemlékezni a dolgokra, de már nem tudok!

Az ajkai nyálasak voltak és pirosak, folyt az orra, az arcát legördült könnyek csíkozták, az átélt érzelmi krízistől. Próbált áttörni a gáton, ami az elméjét blokkolta.
Louisnak nyitva kellett tartania ezt az átjárót, ezért felpattant a székéből, aztán lehajolt annyira, hogy az orra majdnem súrolta Harryét.
- Hogy hívták a pszichiátert Harry?  - kérdezte sürgetően, a hangját megemelve, hogy elnyomja a fiú nyöszörgését.

A fiú még egyszer megpróbálta elszakítani a kötelékeit, egy szívszaggató, keserves nyögéssel, és a fejét rázta folyamatosan.
- Miranda. – köpte hirtelen, de mintha nem volna teljesen biztos a dologban.

- Miranda..Miranda… de mi a vezetékneve? – Louis próbált nyomást gyakorolni Harryre, aki megállás nélkül rázta a fejét, mintha ez segítene az emlékezésben.

- Miranda..Miranda – ismételgette tehetetlenül a fiú. Az idegességtől remegtek a lábai, és begörbítette az ujjait. –Miranda Smith? – és csak attól, hogy kimondta a teljes nevét, Harry háta hirtelen kiegyenesedett, mintha az ördög szállta volna meg a testét, és egy szörnyű, ijesztő hörgés tört fel belőle.

- Miranda Smith, a ribanc aki… aki bagózott abban a tetves, kibaszott  lyukban. Majdnem…majdnem beledöglöttem… nem kaptam levegőt. – bugyborékolta a fiú, a szemeit szorosan lezárta és összetörten zokogni kezdett.

Miranda Smith

London egyik vezető pszichiátereként, Louis általában ismerte a többi terapeuta nevét meetingekről, és szakmai továbbképzésekről,  erre a névre azonban nem ugrott be neki semmi.
De egyszerűen nem volt szíve tovább kínozni Harryt, ezért lassan visszasüppedt a székébe.

A fiú szinte összeomlott ültében, csak sírt és zokogott megállíthatatlanul. Bár Louis legnagyobb vágya volt, hogy támogathassa, megvigasztalhassa, tudta, hogy időt kell hagynia, hogy Harry megeméssze ezt a hatalmas érzelmi terhelést.

Ezért csak csendben ült, és várta, hogy egy kicsit összeszedje magát. De harminc perc után, nemhogy elcsitult volna, de a szorongásai kezdték teljesen maguk alá temetni. Rémült sikolyok törtek fel belőle, és minden erejével próbálta kitépni a karjait a kötelek alól. Louis felpattant és leoldotta őket a fiú csuklóiról.

- Gyere ide! – gügyögte halkan, és nyelte a könnyeit, ahogy a fiú felnyúlt, mint egy kisgyermek, és a karjait a nyaka köré fonta. Az arca vörös volt a kitartó zokogástól. Louis felsegítette a székből, és azonnal ölbe vette volna, ha a fiú nem lett volna sokkal magasabb nála.

De így csak kitámogatta a folyosóra, ahol friss levegőt szívhattak a tüdejükbe. Letámolyogtak a nappaliba. Louis leült a kanapéra, aztán irányította Harryt, hogy feküdjön le úgy, hogy a fejét az ölébe hajtja.

 A zokogás rendületlenül folytatódott, és már Louis sem volt képes visszatartani a könnyeit.
Attól függetlenül, hogy ez a fiú pokollá tette az életét, gyűlölte így látni őt.

A jobb kezével megnyugtatóan cirógatta a hátát, a másik kezének ujjaival a haját fésülgette lágyan. Kedvesen és halkan zümmögött, míg a fiú zokogása apró, nyöszörgő sírássá enyhült.

Louis lehajolt, egy hosszú csókot nyomott a fiú halántékára. Lassan felemelkedett és halkan sóhajtott, mikor Harry végre elcsendesedett és már csak halkan szipogott.
Tovább simogatta a hátát, és letörölte a könnyeit. Tanulmányozta a vonásait, nézte, hogy szinte még gyerekes, ahogy felduzzadt az arca a sírástól.

Nem tudta, mennyi ideig ültek ott együtt, de lassan ólomsúllyal nehezedett az álom a szemhéjaira. Harry már elaludt, és halkan, édesen szuszogott.

Louis érezte, hogy összehúzódik a gyomra, ahogy újra lenézett a fiú arcára, ami most békés volt és nyugodt.

Nem tudta mi az, a szokatlan reszkető érzés, ami elöntötte őt, és szinte begörbítette a lábujjait, de felismerte, hogy valami sorsfordítóan komoly dolog.
Olyan hosszan bámulta a fiút, hogy valószínűleg tökéletesen le tudta volna festeni emlékezetből. Mikor érezte, hogy a lábai is elnehezülnek, ahogy kezdi elragadni az álom, megmozdult, hogy feltegye őket a dohányzóasztalra.

Harry is felébredt, bár a szemei összetapadtak a csipától, és nehezen pislogta ki belőlük az álmot.  Fel voltak puffadva, és vörösek voltak, de lassan a hátára fordult, és felnézett a férfira.

 Nem mondtak semmit, csak bámulták egymást, hosszú, hosszú ideig – pillantásukkal próbálták átadni az érzéseiket, amitől Louis lábujjai újra begörbültek. Nem volt biztos benne, hogy ez jót jelent, vagy sem.

Mikor úgy nézett ki, mintha a fiút újra elsodorná az álom, felduzzadt ajkai egy halk levegővétellel elnyíltak, súlyosan lecsukódó szemei kitágultak, és újra a férfira nézett. Morgott valamit, szinte alig hallhatóan, de Louis olyan tisztán értette a szót, mintha a fülébe ordították volna, mielőtt a fiú lehunyta a szemeit.

- Szeretlek!