25.fejezet

Louis engedelmeskedett, annak ellenére, hogy a nő erőszakosnak tűnt, és a parfüm amit használt, olyan erős volt, mintha csíkot húzna maga után citrusfélékből és barackból keverve.
A nő irodájába érve helyet foglalt a láthatóan viseltes kanapén. A szoba elég kicsi volt, de Louis emlékezett rá, hogy az épületben szinte mind ugyanilyen.
A falak hamuszürkék voltak, a kanapén kívül az összes berendezés egy másik szék volt, és egy teljesen elszáradt liliom.

Miranda a székében foglalt helyet, lábait keresztbe tette, összefonta a kezeit a térdein, egy finomkodó, kimért pozitúrába merevedve. - Tehát a Violet Quaters-ből jött? – kérdezte az arcán mesterséges vigyorral, a szemöldökeit húzgálva.

Louis csak bólintott, és körülnézett. Valami jelét kereste annak, hogy a nő valóban Harry régi pszichiátere. De túl valószerűtlen volt, hogy nem az. – Mert mi az esélye annak, hogy a fiú csak úgy kitalált egy nevet, és pont létezik egy ilyen nevű terapeuta a valóságban, épp Londonban?

Egyértelmű volt, hogy a szobában nem dohányoznak, így kiengedte az addig benntartott levegőt, és kiegyenesedett ültében. – Mindig itt volt a rendelője? – kérdezte a nőtől hirtelen.

Miranda nem jött zavarba a kérdéstől. – Nem, egy ideig otthon fogadtam a betegeket. Körülbelül négy éve béreltem ki ezt a rendelőt.

Louis elgondolkodva bólintott, és mélyet lélegzett. – Dr. Sutherland, azért jöttem, hogy az egyik korábbi pácienséről kérdezzem. Biztosan hallott róla azóta, mióta pár évvel ezelőtt kezelte. A neve Harry Styles.

Ahogy meghallotta a nevet, a nő arcán hirtelen átsuhant valami, de túl gyorsan rendezte a vonásait, még mielőtt Louis elemezhette volna, amit látott. A nő egy bánatos, de még így is mesterkélt mosolyra húzta az ajkait: - Ó, igen. Emlékszem Harryre... Két évvel ezelőtt elítélték nemi erőszakért, és több ember meggyilkolásáért. - lemondóan sóhajtott – De őszintén megvallva, nem lepett meg.

Erre a kijelentésre Louis előrehajolt, és kezeivel végigsimított a nadrágján. Rossz előérzete kezdett eluralkodni a testén. – Nem lepte meg? Miért? – megköszörülte a torkát – Tudja, szeretnék előrébb jutni az ügyben, mivel most nálam lakik, és ez a dolog végtelenül aggaszt.

A nő a kezeit nézte, de közben lenéző mosolyra húzta az ajkait. – Nos, engem köt az orvosi titoktartás, ezért sokat nem mondhatok Dr. Tomlinson.- csicseregte lekezelően – De ezt önnek is tudnia kellene!

Louis nem szólt egy szót sem, csak magában nyögött fel a tehetetlen dühtől. Természetesen tisztában volt a dolgokkal.

Miranda felsóhajtott: - De igen… Harry egy nagyon…. nagyon problémás gyerek volt. Az apja akkor hozta el hozzám, mikor az anyja…elment. Nagyon kiborult... aztán erőszakos lett, és próbálta elfojtani magában az emlékeit. Később ez már rányomta a bélyegét a mindennapi életére is. – A nő megrázta a fejét. – Mi nagyon sokféle kezeléssel próbálkoztunk, hogy előhozzuk az elnyomott emlékeket.

- Kezelésekkel? – kérdezte Louis óvatosan, és érezte, hogy valami számára is ismeretlen okból felfordul a gyomra. – Miféle kezelésekkel?

A nő arcára pajkos mosoly ült ki. – Nos, sok orvos elzárkózik tőle… pontosan a kiváltott hatása miatt… –  dühösen megforgatta a szemeit – De a tiopentál-nátrium isten ajándéka!

Louis képtelen volt palástolni a döbbentét. A tiopnetál-nátrium, hétköznapi nevén az igazságszérum, az egyik legvitatottabb szer a pszichiátria területén. Ő személy szerint gyűlölte a szert, mert teljesen megszünteti a korlátokat, a páciens kifordul tőle önmagából, elveszti a kontrollt a saját elméje fölött.

De Miranda úgy mosolygott, mint egy jóllakott macska, és Louis figyelmét elkerülte, hogy a szobára lassan egy nagyon sötét hangulat kezdett rátelepedni. – Óóó. – ennyit tudott kinyögni, majd idegesen felnevetett.

- Aztán, mikor már három éve járt hozzám, valami megváltozott. Nagyon zárkózott lett, és olyan volt, mintha a napjait kábulatban töltené.

Talán azért, mert éveken át kábította őt!

Louis magába fojtotta a gúnyos megjegyzést. – Nos, Dr. Sutherland! - Lenézett az órájára, bár valójában nem érdekelte, hogy mennyi az idő, csak alibit keresett a távozásra. – Mennem kell! Köszönöm az információkat, talán segítenek egy kicsit. – Biccentett, és felállt a kanapéról. Miranda sietve követte, majd az ajtónál udvariatlanul ő nyújtott kezet a vendégének.

- Ugorjon be bármikor, Dr. Tomlinson! Talán küldhetne nekem egy ajánlatot a Violet Quaters-ből. – hangosan felnevetett, mintha ez jó vicc lenne, de Louis szerette volna elmondani neki, hogy cseppet sem volt mulatságos.
Azért megrázta a felé nyújtott kezet, ami sokkal durvább, és hidegebb volt, mint amire számított.

Biccentett még egyet, majd az ajtó felé fordult, de hirtelen megtorpant. – Csak egy utolsó kérdés! - visszafordult a nő felé, hogy lássa az arcát – Dohányzik?

Miranda összehúzta a szemöldökét, és elengedett egy meglepett kacajt. – Ez aztán a furcsa kérdés! - megrázta a loboncát – Nem. Soha nem dohányoztam, és nem is fogok! Mit gondol, hogyan lehetne akkor ilyen gyönyörű a mosolyom? – bizonyítékképpen egy fogkrémreklám vicsort villantott Louisra. A férfi nagyon lassan bólintott.

- Még egyszer köszönöm, Dr. Sutherland! – Ismét az ajtó felé fordult, és kisietett. Egészen addig tartotta vissza a lélegzetét, amíg ki nem ért az utcára.

Louisnak nem kellett volna kérdőre vonnia a nőt, sőt, egyáltalán nem kellett volna gyanakodnia valamivel kapcsolatban, amit az elmeháborodott lakótársa tébolyultan adott elő neki.
De volt  még valami, ami egyfolytában ott motoszkált a fejében. Valami, amiből érezte, hogy ebben az ügyben még semmi nem világos.