23.fejezet

Felébredni, és hirtelen nem tudni, hogy hol van, lassan kezdett megszokott dologgá válni Louis életében, így amikor az oldalára fordult, pislogott párat, és rájött, hogy még mindig a kanapén fekszik. A sok hányattatás után ettől már csak szimplán felnyögött.
Először egy hosszú pillantással ajándékozta meg a faliórát, amiről leolvasta, hogy reggel hét óra van, aztán lenézett a testére, amit egy pokróc takart, és érezte, hogy valami roppant meleg dolog nyomódik a hátához.

Ekkor vágta pofon a múlt éjszakai rémálom, és egyből megfeszült, míg próbálta eldönteni, hogy ez csak egy ijesztően életszerű álom volt-e, vagy maga a valóság.
Mikor a válla fölött hátrapillantott, és rájött, hogy a hihetetlenül meleg dolog, ami nekinyomódik, maga Harry Styles, tudta hogy csak vesztegette az idejét, míg azzal áltatta magát, hogy álmodott.

Teljesen össze voltak préselődve az egyébként is keskeny kanapén, és annak ellenére, hogy a fiú még mindig aludt, és halk, édes horkolások hagyták el a száját, Louis képtelen volt visszanyerni az önuralmát.

Csak visszagondolt az emlékezet-terápiás kezelésre, amit Harryn alkalmazott, és máris tudta, hogy bár teljességében eredményes volt, de olyan érzelmi krízishez vezetett, amit nem tudott uralni.

Aztán eszébe jutott az utolsó szó, ami olyan áhítattal hagyta el a fiú száját, körülbelül két órával azelőtt, hogy Louis is elaludt ülve, még mindig Harryvel az ölében.

Pusztán az emléke annak, amit Harry mondott, és ahogy hosszú, nyúlánk kezeivel átölelte a derekát, elég volt ahhoz, hogy ismét begörbítse a lábujjait, és a gyomra görcsbe ránduljon. A ház csendes volt, csak a falióra ütemes ketyegése, a hűtő zümmögése, és Harry aranyos szuszogása kúszott a fülébe.

Louis megsemmisült.

Bármit, ami elhagyja a fiú száját, aranyosnak nevezni őrültségnek, furcsának tűnt.
Azok után, amin átmentek, amit a fiú tett vele… – egy pillanatra elgondolkozott, valójában miért is vette magához.
Hatalmas teher volt, és ezt mérlegelve megint eltöprengett azon, vajon meddig képes a dolgokat így kézben tartani. Meddig élhet egy fedél alatt Harryvel, és meddig bírja ki, hogy a fiú folyamatosan összezavarja lelkileg.

Pusztán a gondolattól, hogy Harry valaha nem lesz itt vele, olyan rémület lett rajta úrrá, amit soha nem érzett azzal kapcsolatban, hogy itt van.

Hányingere lett a felismeréstől, hogy valójában, szinte teljes mértékben a rabjává vált valakinek, aki potenciális gyilkosa több mint hét embernek, köztük gyerekeknek is.

És mégis, milyen könnyedén tudta befolyásolni Louis szívverését az ilyen ártatlan pillanataiban, mint ez.

Megint felmerült benne annak a két évvel ezelőtti, végzetes éjszakának az emléke, és beismerte magának, hogy mostanában egyre többször gondol vissza rá.

Harrynek egy rakás oka volt rá, hogy megölje őt (például az, hogy ő volt az egyetlen ember, akinek „valóban” bevallotta a bűnösségét), de mégsem tette meg.

Mert szeret téged.

Mondta neki a tudatalattija, és a gyomra megint felfordult. Túl bonyolult volt az egész, összehasonlítva azzal, amilyen egyszerű valójában lehetett volna. Teljesen nyilvánvalóan kínozta a fiút az egész hazugságfolyam, amiről azt hitte, emlékek a valódi múltjából, és az igazságot elzáró emlékezetkiesés elvette tőle azokat az éveket.

Louis ismét felpillantott az órára, és halkan felnyögött, mikor rájött, hogy 45 perce fekszik Harry karjaiban, ezeken a dolgokon rágódva.

A fiú megmoccant mögötte, és halkan felsóhajtott. Louis idegei pattanásig feszültek, ő maga sem értette, hogy miért.

- Jó regge- suttogta a férfi, mielőtt Harry beléfojtotta a szót egy idegtépő nevetéssel.
Aztán a földhöz vágta őt, hogy csak úgy nyekkent, és azonnal érezte, hogy a félelem végigszáguld az erein. Felnézett a fiúra, aki szög egyenesen tornyosult fölé, és szinte forrt benne az indulat. Üveges tekintetéből látszott, hogy teljesen zavarodott.

- Ki a fasz vagy te? – üvöltötte, majd egy pillanat alatt lehajolt, és felrántotta a férfit a gallérjánál fogva. Louis teljesen ledöbbent, és ő is teljesen összezavarodott. A szemöldökét összehúzta, és eltátotta a száját.

- Mi---miről beszélsz Harry? Én vagyok az, Louis! – hebegte gyorsan. A hangja a pániktól egy oktávval megemelkedett, ahogy a fiú felállt, és tovább ráncigálta.

Harry újra és újra megrázta a fejét, aztán teljesen hirtelen elengedte a ruháját.
- Kurvára nem tudom, hogy ki a faszom vagy te, és hogy hol a picsába vagyok!

Louisban felmerült, hogy Harry akkora érzelmi túlterhelésen esett át az éjjel, ami memória kiesést okozott nála. Kétségbeesetten sikoltozott, mikor a fiú ismét elkezdte rángatni, és elvakult, szörnyű dühében, úgy húzta maga után, mint egy rongyot.

Meg se hallotta, amit mondott neki.

Felkente Louist a falra, és fenyegetően fölé magasodott. A pupillái kitágultak, és szinte zihált. – Mit keresek én itt? – erősödött a szorítása, szinte belenyomta a férfit a falba.

- H-Harry…- dadogta Louis szánalmasan – Hallgass rám! E--emlékezet kiesésed van. A pszichiátered vagyok, és az én házamban vagyunk.

- Hazudsz! – ordított rá Harry. Az arca hihetetlenül közel volt Louiséhoz. – Hol van az anyám?

Louis szíve kihagyott, és apró vinnyogás tört fel belőle, ahogy Harry kezei a nyakára fonódtak.
-Harry!- zihálta, és vergődött a szorításában. – Kérlek! Ssssss…bébi! – gügyögte a fiúnak, aki elkábult egy másodpercre, rémisztő arckifejezése ellágyult egy pillanatra, mielőtt visszaváltozott, és még erősebben fojtogatta a férfit.

De ezalatt a másodperc alatt Louis a szabad kezével végre kitapogatta a fémvázát, amit keresett, és tiszta erőből tarkón vágta Harryt.

A hatalmas döndülés bezengte a folyosót, aztán a fiú szemei felakadtak, a térdei megroggyantak, majd egyszerűen összeesett a padlón.

Louis levegőért kapkodott, ahogy csend borult rájuk. Csak nézte a fiút, aki csupán egy formátlan kupacnak látszott a lába előtt.