41.fejezet

Louis úgy dönt, jobban szeretne ma este egyedül lenni, bár Zayn a legvendégszeretőbb barát, akit csak kívánhat az ember. Ma mégis csak magányra vágyik.

De minél többet gondolkodik azon, hogy hazatérjen az üres, kihalt lakásába, annál jobban retteg tőle. Egy perccel később mégis úgy határoz, nem kerülheti el az otthonát örökké.

Mikor belép, és felkattintja a villanyt, minden olyan fájdalmasan csendes. Csak a hűtőszekrény zúgása és a halogének halk sziszegése, ahogy melegszenek; ez az összes hang, ami betölti a teret. Az árnyékok ott maradnak, (akkor is, mikor az összes lámpát felkapcsolja a nappaliban), mélyek, és olajsűrűségűek. Mintha suttognának. Louisnak hányingere támad, ahogy Harry szobája előtt halad el.

Valamilyen rejtélyes okból megtorpan. Már nem sír többé, folyamatos kábult zsibbadás lett rajta úrrá. Az ajtó felé fordul, mintha mágneses erő vonzaná, irányítaná.  
És egyszercsak már odabenn van. Mélyet lélegezve szívja magába a még mélyebb sötétséget, és csendet ami körülveszi, hiába ég a lámpa. Elmélázva arra gondol, mekkora tehertől szabadította meg a profi csapat, akik eljöttek, és kitakarították helyette a szobát, lemosva a vért a falakról, és elégetve a bemocskolódott ágyneműt, aminek sötétvörös árnyalatára örökké emlékezni fog.

Merev tekintettel néz körbe a szobán, és bár normálisan lélegzik, a szíve majd kiugrik a helyéről. Tesz néhány bizonytalan lépést, mintha attól félne, minden szilánkokra törik, ha túl gyorsan mozog.

A fertőtlenítő áporodott szaga, ami az égett lőporéval keveredik, megtölti a tüdejét, de érez még valamit a levegőben: a kicsikéje illatát. Valamilyen különös okból, ez vigasztalóan hat rá.  Ellenállhatatlan vágyat érez, és máris a gardróbban találja magát, ahol felkapcsolja a villanyt, ami megvilágítja a polcokat. Louis gépiesen kinyúl, és kezébe veszi Harry pulóverét, amit egy hétig viselt egyfolytában. Egyszerű szürke pulcsi, a szegélyén néhány apró lyukkal.   
Azonnal belebújik, áthúzva a fején, az ujjaiba bújtatva a kezeit. Érzi őt, az illatát, és hálás ezért az érzésért, mert olyan, mintha vékony szálakkal kapcsolódnának össze, mikor annyira vágyik rá, hogy ismét együtt lehessenek.

Újra felerősödik a torkában a fájdalom, ezért összegörnyedve leguggol, átöleli a térdeit, ahogy a mellkasával rájuk támaszkodik, és próbálja összeszedni magát, miközben a padlót bámulja, belélegezve szerelme illatát.
Oly sokáig bámulja a padlót, hogy észreveszi, az egyik deszka nem úgy áll, ahogy a többi. Pislog néhányat, mielőtt rájön, hogy az nincs leszögezve. Már odanyúlna, de a pulzusa hirtelen megugrik, ő maga sem érti, hogy miért.

 Aláfeszíti a körmeit, hogy belekapaszkodhasson a szélébe, majd felhajtja a deszkát. Mozdulatát a hasadó fa hangja kíséri.
Ez egy öreg lakás, a parketta is a régi szokás szerint, lécekre lett lerakva, és alattuk maradt egy szűk rés. Így aztán benéz a kis zugba, és nem biztos benne, hogy talál ott valamit.

De gyorsan megbizonyosodik róla, mikor meglátja a borítékot.

A lélegzete elakad, és olyan sokáig bámulja a fehér lapot, míg összefolyik a kép, és csak egy fehér folt lesz a fekete közegben.

A csend már szinte bántó. A fülében hallja dübörgő szívverését, ahogy eléri a borítékot, és remegő ujjakkal kiemeli.
Nincs leragasztva, így felhajtja a kis fület, és kihúzza belőle a hófehér lapot.

Széthajtogatja, mély lélegzetet vesz, és benntartja, mielőtt hunyorogva olvasni kezd.
A zokogás utat tör magának, ahogy a szemei végigsiklanak az íráson, és remegő kezét a szája elé emeli.

Szia

Nem tudom, valaha olvasod-e ezeket a sorokat, ahogy abban sem vagyok biztos, akarom-e, vagy sem…Nevezhetjük ezt búcsúlevélnek, és azért rejtem a padló alá… mert azt akarom, ne találj rá azonnal… miután megtörténik. 
Mikor majd rátalálsz, azt akarom, hogy emlékeztessen valamire. Azt akarom, hogy örökre az emlékezetedbe véssen valamit.

Tegnap este szerelmes lettem beléd.

Tegnap este nekem adtál mindent, és én úgy éreztem, mindenem örökre a tiéd.

És ez az ok, amiért készen állok arra, hogy elmenjek, Louis.

A dolgok, amiket tettem…förtelmesek és embertelenek. De te, Louis, erőt adtál nekem, hogy továbblépjek. Betöltötted az űrt a lelkemben, amire azt hittem, soha be nem tölthető.

És az benne a furcsa, hogy átlövöm a szájpadlásom egy pisztollyal, azután, hogy megtaláltam azt az egyetlen embert, aki teljessé tesz. Mégis remélem, egy nap megérted, hogy ez nem a te hibád!

Elhagyom a sártekét, mert elértem a csúcsot, és nem akarok megöregedni a lehetőséggel, hogy te nem vagy az enyém. Véget vetek az életemnek, mert olyan végtelen szeretetet adtál, ami segített átértékelnem mindent, és továbblépni. Hiszek benne, hogy ez elegendő lesz ahhoz, hogy kibírjam, bármi is vár rám a túloldalon.

Hiszek benne, hogy a halál csak a kezdete valami gyönyörű dolognak. Mikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik, és te ott vársz majd rám. Rám vársz, tárt karokkal, és ezúttal nem lesz ott a múltam terhe, ami magával ránt a mélybe. 

Csak fény.

Ott várok rád, szerelmem. Bármeddig kell is várnom rá, hogy kinyíljon azaz ajtó, én megteszem!


Örökké a tiéd…
H

-----


.

40.fejezet

Louis szórakozottan arra gondol, milyen lett volna az élete, ha soha nem találkozik Harryvel. Vagy ha más körülmények között találkoztak volna, mint például egy hosszú pillantás a pékség kirakatán keresztül. Ha lett volna elég bátorsága ahhoz, hogy odamenjen hozzá, és megszólítsa, meghívja egy kávéra, aztán félénken megcsókolja a fiú lakásának ajtaja előtt, mikor elbúcsúznak.
Egy egyszerű életben ez a szerelem szárba szökkenhetett volna, éjszakákon át tartó telefonbeszélgetésekkel, vagy egymás karjaiba bújva nézve a hetvenes évekbeli, vacak horrorfilmeket.
Egy másik életben , egy másik szerelem,  ahol nincsenek nyitott kérdések.

Ezek a gondolatok akkor furakodnak az agyába, ha a legkiszolgáltatottabb: éjjel, mikor aludni próbál, megszabadulva az örökké tartó fájdalomtól a mellkasában. De a gondolatok a csontjai mélyére eszik be magukat, míg úgy nem érzi, lassan felemésztik belülről kifelé.
Annyira hiányzik… jobban, mint amit el tudna viselni.

—

Zayn javarészt nincs otthon, és Louis még mindig nem tudja elviselni a gondolatát sem, hogy visszamenjen dolgozni, és hallgatnia kelljen, ahogy az emberek ráömlesztik a nyomorukat, miközben az ő élete, maga a pokol.
Áthívja Gemmát, hogy társasága legyen, és végül azon kapja magát, hogy kétségbeesetten kapaszkodik a lányba, és könyörög, hogy ne engedje el, csak ölelje szüntelenül. Valahol mélyen, a tudatalattija kineveti ezért, az érzésért, hogy ez az apró kapocs, amit a lány jelent a fiúhoz, elég, hogy visszatartsa a teljes összeomlástól.

Louis egy lágy hangra ébred, ami őt szólítja. A szemei kipattannak, a pupillái még ki vannak tágulva, és homályosak az álom könnyeitől. A szája száraz, ezért megköszörüli a torkát, ahogy felül, miközben Gemma csak nézi őt, egy csésze teával a kezében. Szolid mosoly játszik a lány vonásain, és a halvány fényben, ami az előszobából szűrődik be, annyira hasonlít rá. Louis egész teste megfeszül, aztán lesüti a szemét, nehogy megint kiboruljon.

-Hé….- sóhajtja a lány, megpaskolva a férfi combját. – Kész a vacsora ----. 

A bejárat felől erős kopogás hallatszik. Louis összerándul, és kifordítja a fejét, hogy  az ajtóra nézzen, mintha arra számítana, hogy menten kicsapódik. Gemma sóhajt, és összehúzza a szemöldökét, mielőtt odasétál, hogy kinyissa.
Louis visszaretten, mikor meglátja a nyomozót, akinek az arckifejezése minden, csak nem barátságos. – Itt van Louis Tomlinson? –kérdezi a férfi, miközben felvillantja a jelvényét. – A kerületi kapitányságról jöttem. Be kell kísérnem kihallgatásra.

Gemma hátranéz a válla felett, és bár látszik, hogy feszült, végül egy nagy sóhajjal félrelép, hogy beengedje a rendőrtisztet. A férfi lassan belép, és a pillantása a csontsovány Louison állapodik meg, aki a kanapén ül.

- Ön Louis Tomlinson, ugye? Velem kell, hogy jöjjön. - A hangja mély, szürke szemei komorak.

Louis ismét torkot köszörül, és kényelmetlenül fészkelődik. Nem biztos benne, hogy a hangja még működik, annyira erős a fájdalom a gégéjében. – Miért?
-Lenne pár kérdésünk… Stylesról.

Egy árnyalatnyi gyűlölet, és megvetés a hangjában, elég ahhoz, hogy egy szaggatott lélegzet törjön fel Louisból: - Tudja, ő ártatlan.
A nyomozó csak bámul rá, mielőtt felszólítja, hogy kövesse. És végül nagyon lassan, de Louis  megteszi, egy elnyújtott pillantást vetve Gemmára, aki csak bólint, olyan biztatóan, ahogy csak tud. 

—

Louis hozzászokott, hogy kikérdezze az embereket, de gyűlöli, ha ezt vele teszik. Egy hideg szobában ültették le, ahol egy kétoldalú tükörablak van, és vibráló neonok, amitől minden elmosódik.
Gyűlöli az egészet, és egyedül lenni ebben a szobában arra készteti, hogy az ujjaival doboljon a fémasztalon, míg próbálja visszatartani az ismét rátörő zokogást.

Annyira zsibbadtnak érzi magát, mint egy üres csontváz, ami reszket a gyomra helyét betöltő, növekvő félelemtől.
Épp a fémasztal karcolásait tanulmányozza, mikor kinyílik az ajtó, és belép egy vékony, inas nő, ősz hajjal, kék szemeiben meglepően sok jóindulattal.

Leül Louisval szemben, és egy sóhajjal összefonja az ujjait az akta tetején, amit az asztalra tesz. A csend egyre zavaróbb, szinte visszhangzik a térben. Louis nem néz fel, míg meg nem hallja a nő hangját: - Yarin nyomozó azt mondja, Önnek vannak…bizonyítékai arról, hogy nem Harry Styles gyilkolta és erőszakolta meg az áldozatokat.

Louis megmerevedik, mielőtt hátradől a székében, és üres tekintettel néz a nőre. A csend lassan az örökkévalóságig nyúlik. Kinyitja a száját, és lassan belélegez:- Nem, nem ő tette. – Ez minden, amit ki tud nyögni, a hangja elfúl.
A nő megrázza a fejét, és egy szolid nevetéssel lenéz a kezeire: - Szóval, az, hogy egy ismert sorozatgyilkos tömegsírra lelt, csak a véletlenek összejátszása volt? –hangosan cicceg. - Ez nem valószínű, Louis.

A férfi arca kipirul, és először a héten, érez valamit az apátián és a kínzó hiányérzeten kívül, és ez a gyűlölet. Kinyitja a száját, aztán be is csukja, az agya igyekszik összeszedni mindazt, amit Miranda elfecsegett neki azon az éjszakán. A pulzusa száguld, a vére olyan sebesen árad a bőre alatt, hogy úgy érzi, szinte lángra gyúl.

- Miranda Sutherland –köpi a nevet, és a torka teljesen elszorul. – Az ok, amiért Harry elvette --- mélyen belélegez, a szemei égnek, – amiért kioltotta a saját életét.

A nő, aki vele szemben ül, ismét sóhajt, és megnyalja az ajkát, mielőtt kinyitja az aktát, majd elé tárja a képeket arról a pillanatról, amit soha többé nem akar felidézni magában. Egyiket a másik után, sorban az összes áldozatról a barlangban. Louisból elgyötört hangok törnek fel, a szája elé kapja a kezét, és a másikkal eltolja a fotókat.

-Ne mutogassa nekem ezeket! –kiáltja, a hangjába sírás vegyül.

- Ne próbálja tovább védeni, Louis. Ő egy gyilkos. Azt várnám, hogy legalább ön megérti ---

- Hallgasson! – Ordít rá Louis. A háta kiegyenesedik, a szemei kitágulnak, és a könnyek már folynak le az arcán, hogy végül az asztalra cseppenjenek. Az álla ráncos, az alsó ajka remeg, mielőtt lenéz, aztán lehunyja a szemeit egy fáradt sóhajjal.
És lassan nekikezd a hosszú történetnek, ami mindent megmagyaráz. A kezdetektől, a legelső naptól, mikor találkozott Harryvel, egészen az utolsóig. A nő végig teljes csendben ül, és mikor végül Louis szavai elfogynak, és reszkető zokogás hangja tölti be a szobát, a nő csak ül, semleges arckifejezéssel a vonásain.

Hosszúra nyúlik a csend, míg csak a vele szemben ülő férfi megtört sírása hallatszik, de végül a nő mély levegőt vesz, előredől, és a könyökére támaszkodik. – Tehát azt állítja, hogy Harry Styles apja, és az ő … bűntársa... rákenték  a fiúra mind a tizenhét gyilkosságot?

Louis csak bólint, és megtörli a szemeit a kézhátával.

A nő ismét sóhajt, visszahanyatlik a széken, és felhúzza a szemöldökét. - Nos, utánanézünk ennek a Sutherland doktornőnek, és a fiú apjának. De az hét szentség, hogy magának London legjobb ügyvédjére lesz szüksége ahhoz, hogy ez megálljon a bíróságon, Louis!

Louisnak  megint elakad a lélegzete, a halántékát masszírozza, és próbálja megállítani a forgást a fejében. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de rájön, hogy nem tud beszélni. A szája száraz, mint a vatta, ezért jobbnak látja nem erőltetni. A nő egy pillanatig még az arcát fürkészi, mielőtt röviden biccent. – Szabadon távozhat. – A hangja kicsit lágyabb, mint előtte.

Louis még mindig nem szól semmit, csak reszketegen feláll, és az ajtóhoz sétál. Már a kilincsen van a keze, mikor megáll, ahogy a nő utána szól: - És Louis… őszinte részvétem! – Ez a néhány kedves szó elég ahhoz, hogy kirohanjon a kapitányságról, az autóig meg sem állva, hogy végre utat engedhessen a teljesen megsemmisítő, szívszaggató zokogásnak.


.

39.fejezet

A csengő távoli hangja elég ahhoz, hogy kiszakítsa Louist a bűntudat kábulatából. Erőtlenül az ajtóhoz ballag, hogy kinyissa.

Gemma egy félénk mosollyal üdvözli, és Louis rájön, addig nem is gondolt a hasonlóságra a lány és az öccse között, míg farkasszemet nem néz azokkal a tengerzöld szemekkel. Eltakarja a száját, és erősen a kilincsbe kapaszkodik, nehogy teljesen felizgassa a lányt.

-Én…Ne haragudj!.... Csak te annyira… - a szavai elhalnak a torkába nyilalló fájdalomtól. Megrázza a fejét, és kinyúl, hogy megölelje a lányt. Gemma pontosan olyan hévvel viszonozza a gesztust, és ez valamilyen okból segít Louisnak ellazulni.

Érzi, hogy a lány megfeszül a karjai közt, ahogy próbálja visszatartani a sírást, aztán a férfi nyakába temeti az arcát. Mond valamit, amit Louis nem ért, mert a szája a vállának nyomódik.

De Gemma elismétli újra: - Köszönöm, hogy vigyáztál rá… - zokogja. A férfi beleharap a saját nyelvébe, mert nem érti, hogy mondhatja ezt? Hogy mondhatja ezt, mikor a fiú úgy csúszott ki a kezei közül, ahogy a homokszemek peregnek ki az ujjaid között, és végül elvette a saját életét. De mindez Louis hibája volt.

Gemma megérzi, mi játszódik le a férfiban, és hátrahajol, hogy elkaphassa a pillantását. Ez alkalommal olyan szembetűnő a hasonlóság közte és Harry közt, hogy Louis reméli, rá tudja venni, hogy a lány vele maradjon, és így belekapaszkodhasson ebbe a megtévesztő érzésbe, mintha a fiú még itt lenne vele.

Gemma halványan elmosolyodik, mielőtt felnyúl, hogy letörölje a könnyeket a férfi arcáról.
- Gyere, engedjük szabadon!

Louis valamilyen formában örül neki, hogy a kicsikéjét elhamvasztották. Egy szépen faragott urnában kapta meg a hamvakat, ami most az ölében pihen és átfogja a karjaival, míg Gemma vezet. Hálát érez, amiért nem kellett még egyszer megpillantania a fiú arcát, mielőtt a koporsót lezárják, és a földbe engedik, mert tudja, az lett volna a vége, hogy utána veti magát.

Az idő szép, meglepően kellemes, és a nap is mindent elkövet, hogy kibújhasson a sötét felhők mögül. A tavasz próbál áttörni a fagyott talajon, és a természet lassan a zöld, Louis által imádott árnyalatába borul.

Nem szólnak, csak csendben közelednek egy helyhez, amiről Louis még nem is hallott. Azon kapja magát, hogy szórakozottan rajzolja át az ujjaival a mintákat az urnán, mielőtt ráeszmél, annak a hamvait tartja a kezében, akivel összeforrt a lelke.

Összerázkódik, és erősen a szája belsejébe harap, így akadályozva meg, hogy újra elragadja a sírás.

- Ez volt a kedvenc helye – töri meg a csendet Gemma hangja, és Louis nagyon örül, hogy megszólalt. Ránéz és a lány arcélét tanulmányozza, mivel fogalma sincs hol vannak, vagy mit jelent ez a hely. Aztán lassan elfordul, és kibámul az ablakon.

---

Ők most csak két alak, akik sétálnak a hatalmas, dombos mezőn, ahol a térdüket simogatja a hullámzó tengerként hajlongó fű. Pár száz méterrel arrébb, buja kis erdő tövében, egy enyhe lankán állnak meg végül. Louis szeretné elképzelni, ahogy Harry itt futkosott, még kiskorában, fürgén és vidáman, széles vigyorral az arcán, és szinte látja, ahogy kócos tincsei kipirult arcába hullottak. A gondolattól elszorul a torka, és a szíve is, de azért halványan elmosolyodik.

- Csak kettesben jártunk ide Harryvel. Órákba telt, mire ideértünk, és akkor csak feküdtünk a fűben –nézett le a dombról Gemma. A hangja megremegett. – Olyan boldog gyerek volt. Annyira szerettem…- a hangja elcsuklik, de Louis tudja, mit mondott volna még. Hogy mi történt azután….

Annyira szeretné elmondani neki, valójában mennyire borzalmas dolgok történtek a múltban, amikről már nem tud, mert elszakadt az öccsétől.

„De nem most!”- gondolja.

Helyette inkább felemeli a karját, átölelve a lány vállát, és engedi, hogy az neki dőljön. A kezébe fogja az urnát, és úgy érzi, lüktet. Mintha egy alig kitapintható szívdobogás lenne. Azon gondolkozik, vajon ismét hallucinál-e, de tényleg azt hiszi, érzi a tenyerén.

Az elnyúló csendben lassan letekerik az urna fedelét, és mintha ez lenne a jel, a szél lassan feltámad a hátuk mögött. Louis elbizonytalanodik. Úgy érzi, képtelen belenyúlni, és a kezébe venni a szemcsés hamut, ami valaha a szerelme volt. Felpillant Gemmára, akinek a haját az arcába fújja az enyhe szellő, és a lány biztatóan rámosolyog.
Így benyúl az edénybe, aztán egy maréknyi hamut a feje fölé emel, és lassan szétnyitja az ujjait, hogy a szél a szárnyára vegye és magával sodorja.

Gemma is követi, és ketten, csendben zokogva nézik, ahogy Harry végső nyugalomra lel, táncolva a széllel a magas fűszálak között. Mikor az edény kiürül, Louis még erősebben szorítja magához a lányt. Bármennyire is remélte, hogy ettől az ő elporladt szíve életre kel, és miután elszórják Harry hamvait, visszatér belé az élet; széthullott darabjaiból újra egy ép, egész lesz... semmi sem változik. Ugyanolyan üres, csak most talán nyugodtabb.

Addig kapaszkodik ebbe a nyugalomba, ameddig csak tud, és nézi a kósza napsugarat, aminek sikerült áttörnie a felhők között, és elűznie az árnyékokat a mezőről. – És ez  az a pillanat, amikor megérzi őt. Valahol messze, és nem olyan erősen, amennyire szeretné, - DE ÉRZI ŐT!


.

38.fejezet

Korán reggel van, Louis a tűzforró zuhany alatt áll, a szemei szorosan lehunyva, az arcát a záporozó víz alá tartja. Egy hideg fuvallat éri el a testét, mikor  a zuhanyzó ajtaja kinyílik. Nem fordul meg, hogy hátranézzen, csak elmosolyodik, mert megérzi a hosszú karokat, ahogy átölelik a testét. Az ajtó becsukódik, és a gőz elnyeli mindkettőjüket. A szája még szélesebb mosolyra húzódik, mikor megérzi a fiú ajkait a hátán, ahogy a vállára siklanak.

Hátradől, neki a meleg testnek ami körülöleli, mint egy takaró, és a hatalmas kezek körülfonják a derekát.

Szereti, annyira szereti.
Érzi az ajkakat, amik felcsúsznak a nyakán, egészen a füle mögé, és suttognak valamit, amit nem ért tisztán, mert elnyomja a zuhanyból áradó víz zubogása.

Megfordul, hogy egy csókot nyomjon a fiú szájára, de ahogy kinyitja a szemét, egy csempézett, fekete fal köszönti, amin hosszú csíkokat hagyott a lecsapódó pára. Kirázza a hideg, bár a testét elviselhetetlenül forró vízsugarak érik, amik lassan felégetik a bőrét. Sikoltozni kezd, de a hangja a semmibe vész, és a gőz kezdi elnyelni teljesen. 
Louis összerezzenve riad fel, és annyira izzad, hogy ráeszmél, teljesen átázott rajta az ing, amiben elaludt. A szíve a torkában dobog, és semmit nem akar jobban a világon, mint érezni a szerelmét, ahogy ismét magához öleli. Így a párnába temeti az arcát, és kienged egy elkeseredett sikolyt, míg úgy nem érzi, a lelke is kiszakadt már a testéből.

----

Louis lett a semmittevés élőszobra. Legtöbbször csak azt veszi észre, hogy Zayn vendégszobájában órákat tölt el azzal, hogy kibámul a folyóra néző ablakon.

Azon gondolkodik, milyen érzés lenne levetni magát a mélybe, hogy soha többé ne bukkanjon a felszínre.

Még egy órán át azon töri a fejét, hogy megteszi, de mikor hallja, hogy Zayn szólítja őt a folyosóról, úgy dönt, nem ez a megfelelő módszer.
Három nap telt el, mióta elvesztette a szerelmét, és Louis azon kapja magát, hogy a konyhaasztal fölé hajol, és próbaképpen teát kortyol, miközben Zayn elgondolkodó arckifejezéssel nézi őt.

Louis felnéz rá, a szemhéját mintha ólomsúlyok húznák. A barátja meggyújt egy gyufát, aztán azzal egy cigarettát. És ha Louis nem lenne olyan mély gödörben, biztos, hogy rászólna, mert a lakásban dohányzik.
Zayn izgatott, de nem türelmetlen. Ő egyike azon keveseknek, aki képesek addig üldögélni, amíg te szeretnéd, és nem húzza fel magát azon, hogy mikor állhat fel végre.

Így Louis kiélvezi a csendet kettejük között, belebámul a bögréjébe, amiben a sötét folyadék lötyög.

- Mi történt, Louis? –kérdezi halkan a barátja, és a kérdése egyáltalán nem faggató. Tudja, hogy nem szabad belenyúlni a tátongó sebbe.
A férfi felpillant a bögréjéből, ujjaival dobol a szélén, mielőtt kienged egy szaggatott sóhajt. Képtelen uralkodni az állandóan jelenlévő fájdalmon, ami a torkát marja, és amitől az alsó ajka remeg. Megrázza a fejét, és gyorsan elkapja a tekintetét. – Óóó…----

Elmondja Zaynnek, hogy Miranda és Harry apja hogy vitték lassan véghez ördögi tervüket. A szavai néha összemosódnak, vagy elfúlnak a zokogástól. Elég lassan jut el odáig, hogy minden erejét összeszedve elmondja azt, ahogy meghallotta a lövést. Ezután összeomlik, és a szívszaggató zokogás ismét magával ragadja.

Zayn elnyomja a cigarettát, mielőtt megkerüli az asztalt, és karjaiba veszi a férfit, meglepően könnyen. (Louis egész lénye elfogy lassan, nemcsak a napról napra vékonyodó test, amiről úgy tűnnek el a kilók, mintha leolvadnának róla.) 

A kanapéhoz viszi, és az öleben tartja, több mint egy órán át, míg a barátja csak zokog  a mellkasára borulva, összekuporodva, összefüggéstelen szavakat mormol, és néha felsikolt.
Miközben sír, reszketve engedi ki a forró levegőt. Aztán hirtelen elcsendesedik, csak a torkában érzi a szokásos fájdalmat, és lassan felnéz Zaynre.

- Ne félj! – suttogja Zayn elszántan, a tekintete a falat pásztázza. – Börtönbe kerülnek, és soha többé nem látják meg a napvilágot!

----

Ez rossz ötlet. Louis úgy gondolja, felvenni Zayn egyik öltönyét, ami egyébként is nagy neki, nem volt jó választás. Nem akarja, hogy bárki is lássa őt, és a tükörbe pillantva azt is megbánja, hogy meglátta saját magát.
A tekintete annyira üres, amit soha elképzelni sem tudott volna. A szemei belesüppednek a koponyájába, és méretes táskák lógnak alattuk. Összességében betegnek látszik, és ettől úgy érzi, képtelen megbirkózni a dologgal. 

Próbálja figyelmen kívül hagyni az arcát, és egy hosszú pillanatig bámulja a fekete ruhát, ami szinte csak lóg rajta, mintha ráakasztották volna. A tarkója fáj, a szemei égnek, és a torkát ismét fojtogatja valami.  

Aztán egy hangos, vad, és vidám nevetés visszhangzik a szobában. Olyan gyorsan perdül meg a tengelye körül, hogy meg kell kapaszkodnia, így akadályozva meg, hogy elboruljon. És az ágyban ott nyújtózkodik a meztelen fiú. Fejét izgatóan hátrahajtja, göndör nevetése betölti a szobát, fürtjei szétterülnek a lepedőn, ahogy dobálja a fejét.

Louis a fejére szorítja a két tenyerét, lecsukja a szemeit, és kienged egy elgyötört sóhajt:
- Annyira hiányzol! –suttogja óvatosan.

37.fejezet

Nem eszik, és nem is iszik, még akkor sem, mikor úgy érzi, a szája olyan száraz, mint a sivatag. Olthatatlan szomjúság fészkel a torkában, de ő továbbra is ellenáll, mintha így büntethetné magát.

„Hogy hagyhattad, hogy ezt tegye? Te voltál a pszichiátere – a szerelme – neked kellett volna megóvnod ezektől a dolgoktól!”


Órákon át, egészen a végletekig kínozza magát, bejárva a lelkifurdalás és önutálat összes bugyrát. Mert tudja, hogy ezt kell tennie, de azt is, hogy ez helytelen. 


----

A kanapén ül, hallgatva a fülsiketítő csendet, amit csak elfúló lélegzetvételei, és a zokogása törnek meg, mikor ráeszmél, hogy valamit tennie kell.
A rettegés még mindig ott van vele, úgy üli meg a gyomrát, mint egy ólomgolyó, mikor nehézkesen a telefonért nyúl, és tárcsázza a számot, amit csak egyszer hívott életében.

Vesz egy reszkető lélegzetet, mikor a csörgést megszakítja egy vidám „hello”.
-Gemma...

----

Mikor végre kinyitja az ajtót, hogy elmenekülhessen az emlékei elől, a szerelme emléke elől, szembetalálja magát az egyik szomszéddal. Louis megtorpan, de megviselt, összetört látványa elég az idős, sokat tapasztalt asszonynak, hogy elmélyüljenek a ráncai.

-Louis! – A hangja halk, és a férfi megfeszül, próbál mindent magába zárni. – A tegnap este miatt jöttem… Hallottam a szirénákat, és előtte a lövést. Aggódtam magáért! –suttogja a nő.
Louis torkot köszörül, de az alsó ajka reszket. Gyorsan bólint, mert fél kinyitni a száját.
- A fiatalember, aki önnel él, ugye? – Az öreg hölgy szünetet tart, és tanulmányozza a férfi merev vonásait. Csak feltételezheti, hogy igaza van. – Láttam őt tegnap, olyan négy körül a teraszon, mikor locsoltam a virágokat. Kidobott valamit az utcára egy dobozból. Sírt, én pedig kíváncsi lettem, ezért nem sokkal később lementem, hogy megnézzem mi volt az. – A hangja szomorúan elhalkul. Louis egész teste lángol, képtelen elviselni hogy bárki is a közelében legyen.

- Töltények voltak, Louis. Én nem… nem tudhatom, hogy miért. De remélem, minden rendben van. Csak gondoltam, tudni szeretné…
Louisnak minden erejére szüksége van, hogy legalább kurtán bólintani tudjon a nőnek, mielőtt ott találja magát az előszobában összeesve, ahogy a felismerés pofon vágja. Felsikolt, és a saját arcát marja, ahogy a szíve újra és újra darabokra törik a mellkasában.

A szerelme, a kicsikéje, kidobta a felesleges töltényeket, mert tudta, hogy Louis meg fogja próbálni követni a halálba.
Nem akarta, hogy Louis kárt tegyen magában, miután ő elment.

----

Mikor Zayn ajtaja kinyílik, Louis szinte rázuhan, az ingébe markol, és megtörten zokog a mellkasába.

- Elment, Zayn! Igazam volt, de ő nem--- a hangja elfúl a sírástól. Zayn óvón átöleli, és behúzza az előszobába.
Valahol, a tudata legmélyén Louis hálát érez Zayn iránt. Ő azaz ember, aki képes csendben vigasztalni a megtört szívet, akinek nincs szüksége szavakra, csak empátiára.

Louis már könnyebb lett pár kilóval, mióta megérdemelt éhségsztrájkját folytatja, és óránként jön rá a rosszullét, emlékeztetve őt arra, hogy a szervezetének ételre is italra lenne szüksége.
Zayn felajánl neki egy forró levest, vizet, vagy bármi mást, de Louis azt hazudja, nincs étvágya. Zayn tudja, hogy nem erőszakoskodhat vele, most nem. Mikor a bőre papírvékony és szinte hámlik.

---

Ezen az estén, mikor Louis bemegy a barátja fürdőszobájába, hogy ismét eltompítsa az érzékeit egy bőrolvasztó fürdővel, leveszi steril szagú ruháit, és magára nyitja a forróvizet.
Próbálja elkerülni a tükörképét, egy pillanatra mégis elidőz a pillantása, és az idegen arcot bámulja a tükörben.

A bőre hamuszürke, a szemei alatt sötét, nehéz táskák, a tekintete üveges. Szinte felismerhetetlen, és ez jobban megijeszti, mint valaha is gondolta volna.
Egy nap nélküle, és máris csak egy üres porhüvely.

Ahogy a gőz kezdi elhomályosítani a képet, nem tud nem gondolni arra, mennyi időnek kell eltelnie, mielőtt már nem lesz aki visszanéz rá a tükörből. Még ez az idegen sem.


.