4. fejezet

Nem sokkal később Harry elszánta magát. Pillanatok alatt készen állt a terve, és már csak a megvalósításon gondolkodott.

A szabadidejükben, levitték őket a társalgóba, hogy elüssék az időt - minden elmebeteget...
Harry a sarokban ült, és egy szimulált sakkjátszmában próbálta legyőzni önmagát. Szempillái alól leste Wendyt, aki felé közeledett.

- Hello, drága! - szívből mosolygott a fiúra. Harry nagyon megkedvelte a nőt. Ő volt az egyetlen ember ebben a pokolban, aki őszintének tűnt. Félrebillentette a fejét, jelezve, hogy figyel rá és a nő gyengéden megveregette a feje búbját. Aztán megfordult, és elindult kifelé.

Ahogy elmozdult, a fiú kinyúlt, megfogta és lepattintotta a mágneskártyát a nő övéről és elrejtette a combjai közé. Wendy mit sem sejtve sétált ki a teremből.

Harry nem volt hülye, nagyon jól tudta, hogy sosem tudna kijutni a kártyával. A kijáratokat őrizték, a folyosók be voltak kamerázva, de volt valami más, amire használni akarta.

Este nyolc óra volt, mikor jelzett a csengő, hogy mindenki térjen vissza a szobájába. Harry is felállt, keresztülsétált a társalgón, de nem ment be a szobájába, hanem tovább osont a folyosón, a kanyaron túl, egészen a márványborítású teremig.

A csarnokot csak egyetlen lámpa világította meg, és a lift kártyaolvasója villogott, mintha rá kacsintgatna. Odasétált, lehúzta az azonosítót. Az ajtó azonnal kinyílt előtte, egy apró, kedves csilingeléssel üdvözölve őt.

Amikor elérte az emeletet, egy pillanatig sem hezitált. Meg sem állt a céljáig, és benyitott az ajtón. A szoba sötétségbe borult, csak egyetlen gyertya égett Louis asztalán. Harry megtorpant, szemeivel a szobát pásztázta, és azon gondolkodott, vajon az orvos hazament-e már.

A gondolatait megszakította egy nyikkanásszerű hang. - Harry?! - Louis épp a fürdőszobából lépett ki, szemeiben a gyertya lángja csillant meg egy pillanatra.
- Mi a lószart keresel itt? - Harry érezte a félelmet a hangjában, alattomos mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Úgy gondoltam, meglátogatlak... - felelte vontatottan, és erős kezeit csípőre tette.
- Hogy...hogyan? - dadogta Louis, és hátrálni kezdett az asztalhoz. Tisztán látszott, hogy reszket.

- Gyerekjáték volt. Tudod, ideje lenne korszerűsíteni az ellenőrző rendszert, és ezután egészen biztos, hogy meg is fog történni. - nagyot sóhajtott, de a mosolya változatlan maradt. Nem mozdult, csak áthatóan nézte a férfit. - Miért félsz tőlem ennyire?

- Igazán nyomós okom van rá. - suttogta Louis. Egy halk sóhajt lehetett hallani, ahogy elfújta a gyertyát. A szobára szurokszerű sötétség borult.

- Nem félek a sötétben, Lou! - kacagott fel Harry és óvatosan sétált át a szobán, várva, hogy szemei alkalmazkodjanak. Nem érkezett válasz. - Elmondok neked valamit Louis! - nem tudta elfojtani a hangjában bujkáló kuncogást. - Valójában megtettem azokat a förtelmes dolgokat, amit rám akartak bizonyítani. Megerőszakoltam, és megöltem azokat az embereket. - megtorpant a szoba közepén, valami jelzésre várva, hogy merre találja az orvost. - A segítségedre van szükségem! - mondta egy kisfiú hangján.

Aztán hatalmas nyögés szakadt fel belőle, mert valami csattant a tarkóján, majd földre zuhant egy hangos puffanással. - Áúúú Bébi! - nevetett fel, majd a fajó pontra szorította a kezét, és pislogott párat. - Ezért még számolunk! 
Feltápászkodott, és megfordult, hogy lássa a törékeny férfit, aki reszketve hátrált, a kezében egy nagy fémvázát szorongatva.

- Ne...ne bánts! - nyöszörögte Louis. Harry minden lépésére egy újabb lépést tett hátra. A fiú arcán kéjes mosoly terült el. - Soha nem tennék olyat! - dorombolta, miközben megpróbálta megragadni a másik karját. - Most add ide! - halkan csettintett a nyelvével. Könnyedén elvette a vázát, és az asztalra állította.

- SEGÍTSÉG! - kiáltotta hirtelen Louis, és próbálta ellökni maga elől a fiút, de egy nagy tenyér azonnal a szájára tapadt.

- Sssss Édes! Ne nehezítsd meg ezt magadnak! - Harry halkan kuncogott, és belecsókolt a fülébe.
Louis rémülten motyogott valamit a tenyerébe, mire a fiú lassan elhúzta a kezét, közben végigsimítva az állkapcsán. - Most maradj csendben, oké? - jelentőségteljesen suttogta a nyakába, és a másik beleegyezően bólintott.

- Miért ölted meg azokat a gyerekeket? - kérdezte remegő hangon az orvos, sírva a félelemtől.
- Már mondtam neked... - a választ ismét a nyakába mormolta, miközben egyre vadabbul csókolta, felcsúsztatta a kezeit a hátán, aztán a nyaka köré fonta a karjait. - Mert olyan gyönyört okoz, mint amikor élvezek. - a bőrébe mélyesztette az ujjait, mielőtt a falhoz nyomta. Louis felnyikkant.

- Egy... egy szörnyeteg vagy! - az orvos felsírt, amikor széttépett ingének gombjai a földre hullottak. - Harry a szempillái alól nézett rá, és nevetett.