8. fejezet

Az utána következő hetek mintha a pokolban teltek volna. Louis azt próbálta elhitetni magával, hogy nem akarja látni Harryt, soha többé.

Ezért elöntötte a fájdalom, és bűntudat mardosta a lelkét, mikor lepillantott a naptárra, és rájött, hogy március 14. van.

Körbejárt az irodában, ujjaival a halántékát masszírozta, amíg remegve próbálta leküzdeni szorongását és félelmét.

Az isten szerelmére! Nem rágódhat már megint ezen. Harry Styles egy gyilkos és erőszaktevő, akinek a személyisége nem változhat meg, még akkor sem, ha két év kezelés után "stabilnak" minősítették a Kedronban.

Vagy mégis?

Bár minden észérv amellett szólt, hogy ne menjen el, és fogadja be azt, aki két évvel ezelőtt megerőszakolta és kis híján megölte, pláne hogy vele éljen, mégis ott motoszkált benne egy kiírhatatlan hátsó gondolat, egy vágy.

Nyelt egy nagyot, az ujjait átfuttatta a haján, és úgy érezte, üvölteni tudna a feszültségtől.

Ledőlt a bőrkanapéra, a tenyerébe temette az arcát, míg végül feladta, és kezei lehanyatlottak a combjaira.

Jobban tenné, ha Hannibal Lectert fogadná be.

Nos, tehát... Harryt magához venni, egyet jelentene a halálos ítélettel.

Elengedett egy mély sóhajt, a szemeit szorosan lezárta, most, hogy eljutott a végkövetkeztetésig.
Rápillantott az órára. Kilenc óra lesz pár perc múlva. Túl volt az egyetlen mai páciensén, a nap többi része teljesen szabad.
Úgy döntött, beiktat egy pihenőt, hogy lenyugtassa megtépázott idegeit. Már a gondolatát is élvezte. Lábait felrakta, fejét hátradöntötte és a félelem máris elillant, ahogy megszületett a végső döntés.
Harry nem léphet be újra az életébe.

Aztán ahogy az álom átvette az uralmat az elméje fölött, felmerült egy kép, egy emlék.
Harry, ahogy őrjöngve sikoltja fájdalmas, megindító és őszinte bocsánatkérését, újra és újra:

Louis! Én... én nagyon sajnálom! LOUIS!

És ahogy ezek a szavak a fülébe csengtek, felpattant a székéből, felkapta a kulcsait az asztalról, és szinte kirohant az irodájából.

-----

-Tudtam, hogy eljössz! - Kiáltott fel Harry, egy szinte gyerekes mosollyal, de Louis átlátott rajta, ahogy a fiú mohón itta be látványát.

Az orvos megrémült...valóban.

Van egy barátságos lakása London külvárosában. Két szoba, két fürdőszoba. Ha ez nem lenne, eszébe sem jutott volna magához venni a fiút.
-Persze, persze...- morogta, és közben nekidőlt a sterilnek látszó pultnak.

-Mindenhová a te nevedet írtam, mert tudtam! Odaírtam, hogy te leszel a gyámom.- a fiú mosolyogva nézett át az őrön, aki a karjánál fogva tartotta, bár rajta voltak a bilincsek is.

Harry a két évvel ezelőtti ruháit viselte, amiket régen kinőtt. Louis emlékeiben még szinte lógtak csontos csípőjén, és lapos mellkasán.

- Ne légy olyan büszke magadra Styles! - motyogta az orvos, tízezredszer is megbánva döntését.

- Ők is örülnek, hogy te vagy az! Azt mondták, hogy nálad jobbat keresve sem találhattak volna. - csettintett a nyelvével.
Louis a fogait csikorgatta és visszatartotta a reakcióját azzal kapcsolatban, vajon hogy kerülhette el a figyelmüket, hogy ő az egyik áldozat, akit Harry megerőszakolt, és miatta került erre az elátkozott helyre.

- Milyen ironikus!? - válaszolta fanyar mosollyal, és idegesen dörzsölgette a kezeit.
Minél többet gondolt arra az éjszakára, annál erősebben növekedett a forróság a hasában.

Erőszak volt, ugye?!

Hogy elűzze a gondolatot, megrázta a fejét, és hálásan pillantott a magas szőke nőre, aki megmentette saját magától azzal, hogy  besétált a helységbe, és intett, hogy kövesse.

----

Louis még életében nem írt alá annyi papírt mint most. Nyilatkozatok, előírások és adatlapok tömkelege. Az utolsó oldalra már keresztbe álltak a szemei, miközben a nő folyamatosan darálta a rájuk vonatkozó kötelezettségeket.

- Kötelező megjelenés a Kedron Walleyban hetente.
- Heti jelentés leadása az intézetnek.
- Ha bármi jelét is észreveszi annak, hogy visszatérnek a régi... szokásai, azonnal hívja a rendőröket. - Soha!
- Az első hónapban győződjön meg róla, hogy be vannak csukva az ablakok, és zárja be a szobájába, hogy minimalizálja a veszélyeket.
És így tovább, és így tovább...

Minél több és több dolgot sorolt fel a nő, az orvos annál jobban szeretett volna meghátrálni. Gondolataiban sorra jelentek meg a borzalmas eseményeket előrevetítő képek.

Végül az utolsó tollvonás is a helyére került, és Louis hátradőlt. Pislogva próbálta felfogni, vajon mire is szerződött valójában.

Gyakorlatilag örökbefogadott egy gyereket. Egy teljesen felnőtt, gyilkos, erőszaktevő... gyereket.

De aztán újra a fülébe csengtek azok a szívszorító sikolyok, és a bűntudat a félelemmel együtt azonnal szertefoszlott. Tudta, hogy van Harrynek egy igaz és ártatlan része, amit még nem érintett meg a múltjából áradó sötétség.

Ezért nehézkesen felállt, hogy visszamenjenek a váróba, ahol Harry az őrrel üldögélt. Épp mesélt valamit, mielőtt figyelme Louis felé fordult.

- Jól van, Styles! Szabadon távozhatsz Dr. Tomlinsonnal! - mondta a nő fáradt hangon.
A fiú ezer wattos vigyorral nézett rá. - Csak tartsd magad távol a bajtól, oké?

Harry bólintott, aztán az őrhöz fordult, hogy nyissa ki a bilincsét. - Ne, ne! Kérem, azt hagyja rajta! - szólt közbe Louis rekedten. A szeme ide-oda járt, az egyértelműen erotikus gondolatokat fontolgató Harry, és a megértően bólogató őr között.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkát, mikor megkapta a kis ezüst kulcsot, ami a bilincset nyitja. Zsebre tette, aztán odafordult a fiúhoz, aki majd felrobbant a feszültségtől. És ezekben a percekben Harry egy teljesen átlagos, normális embernek látszott, nem a sötét és arrogáns fiúnak a múltból. Ártatlan volt és izgatott.

Louis visszafogottan mosolygott, és megfeledkezett a súlyos teherről, amit épp most vett a nyakába. Elindult kifelé az ajtón, és intett Harrynek, hogy kövesse.

------

Az idillikus, boldog és felszabadult érzések egy pillanat alatt elszálltak, mikor beültek az autóba és kettesben maradtak.

Louist egy mélyről táplálkozó, súlyos félelem kezdte emészteni. Úgy szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjpercei.

Harry tágra nyílt szemekkel nézett kifelé, hogy magába ihassa a táj látványát, amit évek óta nélkülözött.

Félúton jártak, mikor elkezdett szakadni a hó. Ettől csak még nagyobb lett a feszültség és rémisztőbb a szituáció.

Louis nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbült-e, mikor beállt a ház előtti parkolóba. Képtelen volt ránézni a fiúra, csak leállította a motort, és kihúzta a kulcsot.

- Itt vagyunk. - mondta az orvos, egy bólintással kísérve, majd kiszállt az autóból.
Kövér hópelyhek tapadtak hosszú szempilláira, ahogy megkerülte a kocsit, hogy kiengedje Harryt.