7. fejezet

Hibátlan, piros ajkán önelégült mosollyal lépett be az ajtón. Őrök kísérték.
Élénknarancssárga kezeslábast viselt, és bilincsek béklyózták kezeit, lábait.
Látványtól Louis olyan feszült lett, hogy azonnal megbánta a döntését, hogy eljött.

Annak ellenére, hogy egy üvegfal választotta el őket, akár egy börtönben, szinte érezte a fojtogató szorítást a torkán, és alig tudott lélegezni.
A tenyere izzadt, és a keze megállíthatatlanul remegett. Elkapta a tekintetét, hogy összeszedje magát, és el ne ájuljon.

Ugyanaz a mechanizmus, mint egy kokainfüggőnél. Hiába tiszta több éven át, mindig vágyik a szerre, és aztán elé tesznek egy adagot.

Hatalmasat nyelt, mikor Harry helyet foglalt vele szemben, az üvegfal túloldalán. Az önelégült mosoly letörölhetetlenül ott vibrált az ajkain.

Louis nem tudta nem észrevenni, mennyire lefogyott, bár ennek ellenére kicsattant az egészségtől. Göndör fürtjei kicsit hosszabbra nőttek, hibátlan bőre úgy ragyogott, ahogy emlékezett rá. Belecsípett a saját tenyerébe. hogy elfojtsa a hasonló gondolatait.

Maximum 10 percet maradok. - határozta el.

Mocorgott a székében, mert magán érezte Harry kutató pillantását, ahogy felméri a testét tetőtől talpig. A fiú arcán a gödröcskék egyre jobban elmélyültek, minél tovább nézte az orvost.

A feszültségtől enyhe hányinger tört Louisra, ahogy csendben teltek a másodpercek.
- Szarul áll neked a narancs! - ennyit volt képes kinyögni. Egy bűnös kis mosoly próbálta felhúzni a szája szélét, de erősen koncentrált, hogy elrejtse.

Harry nevetett, erőltetett nevetéssel - amire egy erőszaktevő gyilkostól számít az ember.

De Louis nem tudta megállni, hogy ne hallja benne valódi örömét, és ez mindennél többet jelentett számára.

- Komolyan, ennyi erővel börtönben is lehetnék! - bólintott Harry, megharapta telt alsóajkát, mielőtt hihetetlenül hosszú ujjait az asztalra fektette.
Louis szemei rátapadtak a kezére, és a tarkóján felállt a szőr. Elképzelte, hogy azok az ujjak a nyaka köré fonódnak, majd továbbgondolta, ahogy a fiú durván behatol velük a testébe, aztán megforgatja őket.

Elkapta a pillantását, megköszörülte a torkát, miközben a szíve majdnem kiugrott a mellkasából.
Harry azonnal érzékelte a hirtelen változást a viselkedésében, és egy újabb önelégült mosolyt villantott rá.

- Hmmmm. - dobolt az ujjaival az asztalon, mielőtt az ölébe fektette a kezét. - Látom megkaptad a levelem.
Louis csak bólintott, és hátradőlt a székében. - Igen. És azért jöttem ide, hogy elmondjam neked, hogy soha a büdös életben nem viszlek haza!

Harry mosolya nem halványodott. - Óóó... - Felemelte hosszú ujjait, végigsimítva az alsó ajkán, aztán megnyalta a szája szélét és sóhajtott.

Hosszú, nyomasztó csend ülte meg a szobát. Louis csak nézte Harryt.
Aztán nagy nehezen összeszedte maradék önbizalmát, amit Harry meghagyott neki.

- Azt hittem, szarul fogsz kinézni az eltelt idő után, de Isten biztosan szeret téged. Izgatóbb vagy, mint valaha. - mondta Harry. Nem leplezte a megjegyzésében rejlő gonosz élt, és még egy újabb beszólás kívánkozott a nyelvére: - Nyilván egyedül élsz. Nem jöttél volna ide, ha valaki más farkalna. - Sóhajtott, büszke mosollyal az arcán. - Ez azt jelenti, hogy még mindig rám gondolsz, miközben a markodba élvezel.

Louis döbbenten ült, és lassan úrrá lett rajta a rémület. Minden ideg és izom a testében, arra ösztönözte, hogy felálljon, és egyenesen kisétáljon az ajtón, ahol érkezett, de valamilyen megmagyarázhatatlan okból csak ült ott, a szája tátva, és kereste a szavakat.

- Harry! - a hangja figyelmeztetően, egy oktávval mélyebben szólt, és csikorgatta a fogait.
- Nem azért jöttem, hogy lássalak, hanem azért, mert el akartam mondani, hogy nem engedek egy gyilkos erőszaktevőt a házamba.

A fiú csak ártatlanul mosolygott és rebegtette a szempilláit, amitől Louis gyomra összerándult. - Soha nem tennék olyat, Lou! - szélesen mosolygott, erős kezét az üvegre tette, mire a férfi hátrahőkölt. Alig tudta megállni, hogy reagáljon, ezért belülről rágta az arcát. Lenézett az órájára, hogy meggyőződjön róla, nem telt el több mint tíz perc.

- Jó látni, hogy... - ujjaival idézőjelet mutatott a levegőben - "visszanyerted a mentális egészséged". - megforgatta a szemeit. - És azt is, hogy semmit sem változtál a két év alatt, Édes!

Harry szeme gyilkos tűzzel izzott fel a megjegyzéstől. - DE IGEN! - csettintett a nyelvével, és elvette a kezét az üvegről, miközben a férfi felállt.

Louis megtorpant, felhúzott szemöldökkel, hidegen nézett a fiúra. - Mennem kell, örülök, hogy láttalak, Harry! - az arcára erőltetett egy hamis mosolyt, és felvette a kabátját.

Harry még mindig vigyorgott. - Szuper! Akkor találkozunk 14-én?

Az orvos hátralépett a székétől, és tátott szájjal bámulta. Ahogy nézte, cserbenhagyták a szavak, amiket mondani akart. Fejét rázva sóhajtott egyet. Nem tudott válaszolni a fiú kérdésére, ahogy a sajátjaira sem.

- Viszlát, Harry! - suttogta. Képtelen volt visszanézi rá, ezért meggyorsította a lépteit, hogy minél előbb elérje a biztonsági kaput, és kint legyen végre. Az volt az érzése, hogy szívének egy darabja odabent maradt, a kötelék még mindig tart, és azzal fenyegeti, hogy szétszakítja a lelkét.

Mikor már a kocsijában ült, a fejét a kormányra hajtotta, és mélyet sóhajtott. Érezte, hogy ismét könnyek marják a szemét.