13.fejezet

- Holttest?
Louis teljesen ledöbbent, bár nem volt benne biztos, mit is jelent ez. Kitágult pupillákkal, pislogva bámulta az előtte zokogó fiút, és válaszra várt. Még soha nem látta ennyire összetörve.
- Mit jelent ez, Harry? – kérdezte mereven, és visszatartotta a lélegzetét, míg úgy érezte szétrobban a tüdeje.
Azon vette észre magát, hogy lassan elhúzódik a fiútól, de az úgy kapott utána, és kapaszkodott belé, mint egy kisgyermek, aki biztonságra vágyik és megnyugtatásért könyörög
Harry szinte zihálva zokogott, a szavai kivehetetlenek voltak.
– Testek Louis! Felnőttek…gyerekek… Ó ISTENEM!!! …gyerekek!! Louis megfeszült, aztán kiugrott az ágyból. Csak nézte a fiút, aki az ágyon vergődött kétségbeesetten, mint egy fuldokló.
Érezte, hogy a gyomra felfordul, és nem volt benne biztos, hogy nem hányja el magát.
Nem akarta elhinni, amit hallott- muszáj, hogy álom legyen!

Észre sem vette, hogy ő is sírni kezdett, míg meg nem szólalt, elfúló hangon:
- Hogy érted ezt? Mi az, hogy több holttest, Harry? –kiáltott a fiúra, közben rárogyott az ágytámlára, hogy megtámaszkodjon, mert érezte, hogy mindjárt elájul.
- Nem tudom, Louis! – sírta a fiú. Hirtelen felült, és átnyúlt az ágyon, hogy belekapaszkodjon Louis karjaiba, de a férfi meghátrált.
- Nem tudom…Minden annyira homályos!... Csak részleteket látok… néhány dolgot…Én semmire nem emlékeztem, mielőtt idejöttem…mielőtt veled találkoztam!
A hangja kétségbeesett, és könyörgő volt. A falat bámulta kisírt szemekkel, az ajkai remegtek, és felduzzadtak, az arcán könnyek csorogtak végig.
Louis a falhoz lapult. A gyomra megállás nélkül forgott, azzal fenyegetve, hogy bármelyik pillanatban viszont látja a vacsoráját.
- Másokat is megöltél? –kérdezte suttogva, és érezte, hogy a lelke darabokra hullik. Az ajka rémülettől reszketett.

Harry felkiáltott. A kezeit a füleire szorította és összegömbölyödött. Olyan volt, mintha azzal kínoznák, hogy a fülébe ordítanak. Összeszorította a szemeit, és egyre hangosabban kiabált:
- Ne mondd ezt! Nem akarom hallani!

Louis ellökte magát a faltól, és Harryhez lépve megragadta a vállait. Megrázta, arra kényszerítve, hogy felnézzen rá.
- Lélegezz! Harry, lélegezz a kedvemért! El kell mondanod, hogy mire emlékszel!

Minden erejével azon volt, hogy előkotorjon valamit, ami segít. De a sok éves pszichiáteri tapasztalat semmit nem ért ebben a helyzetben. Már maga a tény is annyira zavaros és mocskos volt, hogy halálosan beleszeretett valakibe, aki épp most mesélte el neki, hogy meggyilkolt több mint hét embert.

Harry újra és újra megrázta a fejét, a mellkasa szabálytalanul emelkedett és süllyedt, az alsó ajka vonaglott.
- Nem TUDOM Louis! Csak érzem, de nem látom, vagy emlékszem rá… ez nem olyan, mint a többi emlék! – a fogai között szűrte a szavakat, mintha valami elfojtott indulat feszítené.

Louis elérkezettnek látta az időt, hogy megragadja Harry vállait, és fölé hajoljon. Nyugtató hangon kezdett hozzá beszélni.
- Mit érzel? Mondd el!

A nyugalom, amit Louis lágy hangja idézett elő, egy pillanatra átjárta a fiút. Ahogy felnézett a férfira, az érzései szégyenné alakultak. Az ajka újra remegni kezdett, a pillantását lesütötte, és az ágytakaróra szegezte.
- Harry, kérlek!
A fiú újra és újra megrázta a fejét, és szívszorító hangok törtek fel a torkából, ahogy felsírt.
- Csak..csak érzem a hatalmas súlyt a mellkasomon…mintha valami rám nehezedne …. mintha a testek súlya fojtogatna. – suttogta, alig hallhatóan.

Louis csak nézte, képtelen volt visszatartani az elkeseredett nyöszörgést, ami feltört belőle, és azt sem tudta megállni, hogy kétségbeesetten felzokogjon: - Harry! – ennyit tudott kinyögni.

Úgy érezte ez már beteges. Nem a bizarr szituáció, sokkal inkább a belőle feltörő érzelem…sajnálta a fiút.
A második gondolata ami felszínre tört, az volt, hogy mi van, ha Harry csak kijátssza a „bűnös” kártyát, és megint csak kitalálta az egészet. De ahogy ránézett az elgyötört arcra, elvetette ezt a gondolatot.

Felnyúlt, hogy kisimítsa az ázott, göndör tincseket a fiú arcából, és magát is meglepve hozzá hajolt, ajkait a homlokához érintette.
Louis tudta, hogy épp most harapott a tiltott gyümölcsbe, és ettől megmagyarázhatatlan remegés rázta a testét. Harry azonnal megnyugodott, és nedves szempillái alól nézett fel rá.
Egy bátortalan mosoly jelent meg a szája szegletében. Nem a megszokott, gonoszkás vigyora, csak egy hihetetlenül hálás, apró mosoly. Louis elengedett egy beletörődő sóhajt, és a tenyerébe fogta az arcát.

- Harry!…Nekem muszáj… Be kell vigyelek a Violet Quatersbe! – a fiú arcáról egy pillanat alatt lefagyott a mosoly. Ellökte a férfi kezeit, és miközben hátrált előle, elkínzottan felzokogott, és a tenyerébe temette az arcát.

- Nem teheted! – nyögte elfojtott hangon, és könyörgő szemekkel nézett Louisra. – Nem zárhatsz be újra! Mindig ezt csinálják velem, de többé nem segít! – sikoltotta, amitől Louis hátratántorodott, és ő is zokogni kezdett. A szíve megszakadt, a feje előrebicsaklott a sírástól. Tudta, hogy Harrynek igaza van, és ez volt a legborzasztóbb az egészben.

Ő egy gyilkos.
Be kell zárni gyorsan, mielőtt rád is sort kerít!
Ez a gondolat visszaidézte a fájdalmas emléket, ahogy akkor éjjel a földre dobva kuporodott össze, és homályos látásával felnézett a teljesen zavarodott Harryre- akin eluralkodott a rémület, és sírni kezdett. Azon az első éjszakán, még két évvel ezelőtt.
Akkor sem ölte meg, mielőtt mindez megtörtént köztük, most miért tenné?

Louis visszapislogta a könnyeit, és próbálta előszedni terapeuta énjét. Rá kell jönnie, mi segíthetne a fiún.
TE!
Rápillantott Harryre, aki kétségbeesetten kapaszkodott az ágyneműbe, úgy ölelve magához a paplant, mintha attól rettegne, hogy Louis elragadja, és kirángatja a hóba, hogy újra bezárja a gumiszobába.
Minden épeszű ember ezt tette volna…

Louis felé nyúlt, de a fiú elrettent tőle, hátrahúzódott. Ez annyira nem volt jellemző rá, hogy a férfi úgy érezte, mintha tőrt szúrnának a szívébe. Újra érte nyúlt, hogy letörölje a könnyeket az arcáról.

- Nyugodj meg! Minden rendben lesz! Mi… - mélyet lélegzett, közben az állánál fogva felemelte a fiú fejét, hogy a szemébe nézhessen – együtt csináljuk! Kiderítjük, hogy mi történt valójában! Rendben? Mi ketten! De akkor segítened kell nekem, és nem mondhatsz többé valótlan dolgokat!

Ahogy Harry felfogta a szavait, az arcán az érzelmek is teljes változáson mentek át. Kétségbeesésből és félelemből egyfajta csodálatos áhítattá változtak. Összeráncolt homloka kisimult, feszülő arcizmai ellazultak, összepréselt ajkai elnyíltak. Bólintott, mielőtt az alsó ajka megremegett, és újra sírni kezdett.
De ezek már a hála könnyei voltak.

Hirtelen felnézett, két erős kezével egy pillanat alatt megragadta Louis fejét, és magához rántotta, majd rászorította az ajkait az övére.
A férfi csak akkor lazult el egy kicsit, mikor rájött, hogy ez csak egy ártatlan csók.
Harry elmozdította a száját, az ujjaival belemarkolt Louis hajába, miközben megállás nélkül zokogott. Elhúzódott, és akadozó lélegzettel, bátortalan csókokkal szórta be a férfi arcát. A száját, az orrát, a homlokát.

De amilyen hirtelen kezdődött, úgy is múlt el. Harry egy nagyot sóhajtott, aztán csak a csend.
Visszahúzódott és a sarkaira ült, arcán zavart kifejezéssel.
Pislogott néhányszor, és hangosan nyelt. Aztán a szája furcsa vigyorba torzult, az egész fiú egy szempillantás alatt megváltozott. Csak bámult ki az ablakon.
- Menj ki!
Louis úgy megdöbbent, hogy megrázta a fejét, hátha rosszul hallotta.
- Tessék?
- Menj ki! – mondta monoton hangon Harry, és ránézett – Gondolkodnom kell!

Louis zavartan bólintott, aztán feltápászkodott, és kivonszolta magát a szobából. Ráfordította a kulcsot, aztán dermedten állt a nappaliban, ahová egy utcai lámpa fénye szűrődött be az ablakon.
Nem tudott mozdulni, csak bámulta a London Eye kis képét a falon, ami úgy nézett ki, mint rudak hátborzongató szövevénye, háttérben a sötét égbolttal.
Nem is pislogott, amíg el nem homályosult a látása a könnyektől. Lenézett a lábaira, majd a tenyerébe temette az arcát, és érezte, ahogy a kilátástalanság teljesen felemészti a testét.