20.fejezet

Csend volt, halotti csend, csak a fagyott fenyőtüskék ropogtak a talpuk alatt, és Harry erőltetett légzése visszhangzott a fák között. Az elemlámpa halvány fénye, csak ahhoz volt elég, hogy néhány lépésnyit világítson meg előttük, és Louis késztetést érzett, meggyorsította a lépteit, hogy közelebb kerüljön a fiúhoz.

A talaj elkezdett lejteni a lábuk alatt, és nagy éles kövek álltak ki a földből, és azzal fenyegették őket, hogy átszúrják a cipőjük talpát, ahogy lefele ereszkedtek a lankán.

Megtorpantak egy vízmosásnál, lent a völgyben. Harry megfeszült és körülnézett, meleg lélegzetének párája apró felhőben lebegett az arca előtt. A végtelen csendben Louis a fiú karja után nyúlt, és belekapaszkodott. A dolog iróniája, hogy azt ölelte segítségkérőn, aki valószínűleg egy csomó ember haláláért felel, és épp most keresik a holttesteket, majdnem arra ösztönözte, hogy elengedje a fiút.

De mikor Harry újra elindult, még erősebben kapaszkodott. Élesen balra kanyarodtak. Körülvette őket a sűrű rengeteg, ahogy bukdácsoltak a sötétben.

- Picsába! – káromkodott Harry – Tudom, hogy itt vannak. - Megállt egy tátongó szakadék előtt, megtört, és halálos arckifejezéssel. Úgy tűnt, a pokol bejáratához érkeztek. Louis tétovázott, mielőtt levilágított a gödörbe.

A földet csak félig lebomlott levelek hóval keveredett szennye, és néhány bogyós kis bokor takarta. Louis kicsit megkönnyebbült, de Harry elgyötörten, szabálytalanul lélegzett. Elhúzódott a férfitól, és arrébb lépett néhányat. Az arcát a tenyerébe temette, és valamit morgott.

- Valahol itt vannak. Én.. – Felnézett, a pillantása körbejárt a fák között, amik úgy tűnt, csendesen bámulják őket. – Tudom…itt kell lenniük! – Hirtelen erőre kapott, és berontott a sűrűbe. Louis ijedten beszívta a levegőt, és utána rohant. A térdei remegtek, a lámpa fénye is reszketett a földön, de így is csak Harry cipőjének sarkait érte utol az imbolygó fénycsóva.

- Harry! – nyögte könyörgő hangsúllyal Louis – Lassíts! Várj! – kérlelte, és hálát adott, hogy rohanás közben észrevette, ahogy a fiú élesen jobbra kanyarodott. De hiába könyörgött, Harry nem lassított.

Jó darabig szaladtak, éles kanyarokat vettek a fák között, forgolódtak, botladoztak a kis patakok kimosott kövein, közben egy bagoly ijesztgette őket. De az egész csak még rémisztőbb lett, mikor Harry váratlanul megtorpant, Louis belerohant és ijedtében felkiáltott.

Harry azért állt meg hirtelen, mert egy újabb fenyegető gödör tárult elé. De ahogy Louis teljes erővel nekicsapódott, kiütötte alóla a lábait, így mindketten tehetetlenül lezuhantak, legurultak a köveken és a szúrós szederbokrokon, amik lemarták a bőrüket, majd nagyot puffanva értek a az árok aljára.

Ahogy Louis lezuhant, a fiún hanyatt fekve kitekeredett pózba érkezett. Csak halk, sípoló lélegzetük hallatszott. Megborzongott. Tapogatózott, hogy fogódzkodót találjon. Belekapaszkodott egy gyökérbe, hogy felhúzza magát. De a gyökér a kezében maradt, ezért bátortalanul rávilágított a lámpával.

Azonban a gyökér, amit a kezében tartott, vékony volt, hosszú, és valószerűtlenül fehér.
Louisból feltört egy rémült sikoly, és önkéntelenül elengedte. Egy csont volt.

Szinte sokkot kapott, azonnal felpattant a földről, és kétségbeesetten pásztázta a talajt. Körbevilágított a gödörben, a vére a fülében dübörgött. Harry lassan tápászkodott fel, ő is a földet vizsgálta, de hirtelen megrázta a fejét.

Minden kétséget kizáróan egy csontváz feküdt előttük.

De ez egy rég halott szarvasé volt.

Louis reszkető kezeit a szája elé kapta, és zihált. Az agya majd szétrobbant, biztos volt benne, hogy nem éli túl. Harry szánalmas nyöszörgést hallatott, aztán lehajolt, és felemelte a szarvas koponyáját. Úgy tanulmányozta, mintha arra számítana, hogy emberivé változik.

- H-Harry! Kérlek… menjünk innen! – suttogta Louis sürgetőn, a fogai hangosan vacogtak. A fiú újra és újra megrázta a fejét.

- Esküdni mertem volna, hogy itt vannak Louis! Én esküdni mertem volna hogy… hogy ide rejtettem őket. – suttogta összetörten, eldobva a koponyát, aminek az egyik agancsa letört.

A hangos reccsenéstől Louis összerándult, és kis híján felzokogott. Körbevilágított, hogy rájöjjön mi okozta a rémisztő zajt. – Harry! Rosszul gondolod, vagy rosszul emlékszel. Most gyere, kérlek tűnjünk el innen!

De mikor a fiú felé fordult, hogy megsürgesse, hűlt helyét találta. Harry eltűnt. Louis szíve a torkába ugrott, és nekitántorodott az üreg sáros falának. - Harry! – Kiáltott zokogva, ahogy eluralkodott rajta a teljes rémület.

A mellkasa összeszűkült, alig kapott levegőt, egyre jobban szorította az elemlámpát, mintha erejével arra késztetné a fényt, hogy betöltse az egész erdőt. Még több nesz körülötte a fákon, és recsegések a talajon.

Hirtelen kezek ragadták meg a vállait, amitől kiszakadt belőle egy iszonyodó, rémült sikoly. Fentről nyúltak érte, és felemelték a földről. A lábai nem érték a talajt, és vergődött a szorításban.

- Csitt!- szólt egy hang figyelmeztetően - Krisztusom! Nyugodj már le! – mondta Harry szemrehányóan. Louis érezte, hogy megbicsaklanak a térdei, és az volt az érzése, nem bír megállni a lábain.
Harry megfogta a kezét, és maga után vonszolta. – Na gyere!