17.fejezet

Az elmúlt öt év alatt hét embert erőszakoltak és öltek meg. Ez azt jelentené, hogy Harry  11 évesen erőszakolta és gyilkolta meg első áldozatát. Louis megfeszült, és visszaemlékezett arra a napra, amikor először találkozott Harryvel. Felidézte, hogy az akkor még rendkívül arrogáns fiú mit mondott neki: „Szóval az egész akkor kezdődött, amikor 13 éves voltam.”

Louis felszínesen lélegzett és úgy érezte, mintha kinyitott volna egy férgekkel teli ládát, amit nagyon nem kellett volna.
Emlékezett rá, hogyan mesélte el neki a fiú, hogy megkínozta és megnyúzta a szomszéd macskáját, majd az arcába nevetett, és azt mondta, az egész csak hazugság volt.
De azon az éjszakán, ami azóta is fájdalmasan kísértette minden éjjel, Harry bevallotta neki, hogy mindazt a szörnyűséget valóban megtette.

Két év alatt nem felejtheti el, hogy macskát ölt, vagy embert.

Louis lenézett a mobiljára, amibe elmentette a telefonszámot, amit talált.
Egy perc gondolkodás után félve vette a kezébe, de túl sok volt a kérdés, amire választ kellett találnia.

Úgyhogy megnyomta a hívás gombot, a készüléket a füléhez tartotta- és nem vett levegőt, amíg a vonal kerregett.
Hosszan kicsengett, már éppen azon gondolkodott, hogy leteszi, mikor hirtelen, egy roppanó hanggal megszakadt a sípolás, és egy élénk hang szólt bele.

- Halló! – nyilvánvalóan női hang volt, bár Louis nem is számított rá, hogy férfi veszi fel, mivel Harry elmesélte, hogy az apja elhagyta őket, mikor ő tíz éves volt. Gyorsan próbálta felidézni az édesanyja nevét.

- Hello! Anne-nel beszélek? – kérdezte Louis kimérten, ezzel próbálva elfedni a remegést a hangjában.

Még több recsegés, mintha a nő áttette volna a kagylót a másik füléhez, és zavartan visszakérdezett:
- Anne? Nem, az anyukámat hívták Anne-nek. Gemma vagyok. Megkérdezhetem, hogy ön kicsoda?

Louisnak meghűlt a vér az ereiben, miközben kinézett az ablakon. Újabb egymillió kérdés merült fel benne.
Harry sosem említette, hogy van egy nővére. Soha nem is utalt más családtagra az anyján és az apján kívül.

Megköszörülte a torkát:
- Őőő…Louis Tomlinson vagyok, a testvére Harry pszichiátere. Pár kérdéssel zavarnám.

- Harry? – a lány jól hallhatóan meglepődött – Nem láttam őt, mióta elköltöztem. Jól van?... Úgy értem… miután elítélték a gyilkosságok miatt. – a hangja akadozott, mintha szeretne eltitkolni valamit.

Louis ismét torkot köszörült – Nos, ő jól van. – hazudta - Elnézést a zavarásért, de ön még mindig a Kimpton Road 312. alatt lakik?- hunyorított, hogy elolvassa a címet a monitoron.

- Kimpton?- keserűen felnevetett. - Én már vagy… 8 éve elköltöztem onnan. Igaz, a telefon a mobilomra van irányítva, de csak azért, ha valaki Harry miatt keresne. De valójában ön az első. - sóhajtott, visszatérve a tárgyra: – Nem. Nem sokkal anyánk halála után költöztem el onnan.

Louisnak fennakadt a lélegzete.
- Micsoda??

- Micsoda? – ismételte akadozva - Mikor halt meg az édesanyjuk?

- Azt hiszem, Harry olyan tíz éves lehetett. Évekig járt miatta terápiára apánkkal együtt, de Harry nem tudta kezelni a dolgot, és elkezdődött a változás…- a hangja megbicsaklott, mintha fájna erről beszélnie.
– Dührohamai voltak, és hisztériás rohamot kapott a legegyszerűbb dolgoktól is.
Olyan volt, mintha lassan elfelejtené, hogy uralkodjon az érzelmein. - Louis szíve a torkában dobogott.

– Elfelejtette a nevemet. Emlékszem, egyszer pont a terápiáról jött haza... mikor meglátott magán kívül sikoltozni kezdett. Azt kiáltozta, hogy egy idegen van a házban. – A hangja megremegett a fájdalomtól. Louis azonnal megsajnálta. – Másnap elköltöztem. Az apám nagyon zárkózott lett. Nem beszéltem vele azóta. – halkan felnevetett, mintha el akarná rejteni a hangjában bujkáló sírást.– Bocsánat… elkalandoztam!

- Semmi baj! Minden rendben. – mondta Louis elgondolkodva, és a képernyőt bámulta, míg a szavak össze nem mosódtak előtte. – Az édesapjuk még mindig a Kimpton Roadon lakik?

- Nem. Már régóta üresen áll. Két éve, mikor Harryt elítélték, akkor irányíttattam át a hívásokat a telefonomra. – sóhajtott, mintha ez a beszélgetés fizikailag kimerítené – Azt hiszem, valamikor előtte költözhetett ki.

Louis egy pár pillanatig próbálta kibogozni gondolatainak összekuszálódott hálóját, de a felismerések csak duzzasztották a csendet. – Nos, köszönöm Gemma! Informálni fogom az öccse állapotáról.

- Köszönöm Dr. Tomlinson. Viszont hallásra! – köszönt el, de aztán hirtelen kibukott belőle még egy kérdés:
– És miért érdeklődött a ház felől?

Louis villámgyorsan átgondolta a választ, és úgy döntött, az igazság egyelőre túl sok lenne.
- Csak egy utalás az anyagában, amit le akartam tisztázni. Még egyszer köszönöm Gemma! – mondta és gyorsan letette, mielőtt további kérdésekre kellett volna válaszolnia.

Louis kitágult szemekkel dőlt hátra. Az inge átizzadva tapadt a hátához.
Azt sem tudta, hogy fogjon bele, mihez kezdjen ezzel az egésszel. Egyetlen dolgot tudott, hogy itt valami nagyon, NAGYON NEM STIMMEL.