19.fejezet

- Ez itt mi? –kérdezte Louis mereven. Elcsodálkozott, hogy még soha nem vette észre. Lehúzta a gallért Harry kereknyakú pólóján és ujjaival követte a heget, ami csak most tűnt fel neki. Hosszú volt, és jól kitapintható. A mellkasától egészen a kulcscsontjáig tartott. Egyenetlen volt és vaskos, és minél többször rajzolta át az ujjával Louis, annál jobban érezte, hogy ez valami sokkal komolyabb dolog, mint amire Harry hallgatásából következtetni lehet.

Aztán Harry hirtelen felnevetett. – Mégis mit gondolsz, mi a szar lehet ez? – Louis megugrott és elrántotta kezét. Félénken nézett fel a fiúra, aki felhúzta a szemöldökét, és gúnyosan nézett le rá.

- Ki tette ezt veled? – kérdezte a férfi halkan, mert úgy érezte, ha hangosabban mondaná, kiérződne belőle, hogy ez nem egy sima kérdés volt. Harry összerándult, aztán gyorsan hátralépett.


A szája elnyílt, aztán becsukódott, és Louis érezte ezen a válaszon most nagyon sok múlik.
- Én… - a fiú megrázta a fejét egy ijesztő nevetéssel -… én nem emlékszem! – aztán faképnél hagyta a férfit és besétált a nappaliba.

Most ugrott be neki, hogy Harry anyukája meghalt, mikor a fiú tíz éves volt. A felmerülő gondolatoktól megfeszült a gerince, és már nyitotta a száját, hogy kérdéseket tegyen fel Harrynek, de végül benntartotta őket egy elhaló lélegzettel, és összeszorította a száját. Kell, hogy oka legyen, amiért a fiú hatalmas hálót sző a hazugságaiból, hogy Louis belegabalyodjon és csapdába essen, vagy a valóság egy hatalmas darabja még mindig hiányzik.

De bármelyik is, még nem akarta szembesíteni vele.


Egy terv kezdett körvonalazódni benne, ahogy csak állt ott, és elmerült a gondolataiban. Mikor Harry csettintett az arca előtt, Louis pislogott párat, aztán felnézett a fiúra, aki zaklatottnak tűnt. Valami lényegtelen dologról beszélt, így Louis hirtelen félbeszakította. - Indulunk anyádhoz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Harry arca eltorzult, egyrészt a méregtől, mert Louis nem hallgatta végig a mondandóját, másrészt mert sokkot kapott.

A férfi sarkon fordult, az előszobában belebújt a gumicsizmájába, felvette a gyapjú ballonkabátját, - és ahogy belenézett a tükörbe, nem tudta megállni, hogy a szemeit forgassa, mert pont úgy nézett ki, mint Sherlock Holmes. Visszanézett Harryre, miközben becsatolta az övet a derekán. – Segíteni fogsz, hogy megtaláljuk a holttesteket. Gyerünk, vedd a kabátod!

----

Délután kettő volt, mikor elindultak, épp erőteljesen havazott, ezért kétszer annyi ideig tartott, mire végigmanővereztek a fekete, jeges utakon. A vezetés nagy koncentrációt igényelt, idegtépő volt. Louis egész úton úgy szorította a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjai. A kerekek csikorogtak alattuk, az éles országúti kanyarokban.
Harry meglepően csöndes volt, csak bámult ki az ablakon az egész út alatt, kábult arckifejezéssel.

Louis hazudott volna, ha azt mondja nem ideges. Egész testében remegett az aggodalomtól hogy mi lesz, ha valóban rátalálnak a testekre. És ha igen, akkor mennyi lesz belőlük?

Kerülgette a rosszullét, és mikor a GPS jelezte, hogy megérkeztek, és a megadott cím az úttól balra lesz, már biztos volt benne, hogy hányni fog.


Tekintettel arra, hogy az egyetlen épület azon az oldalon egy rozzant mobilház volt, a mögötte emelkedő hegy lábánál, Louis leparkolt a fűvel benőtt kocsifelhajtóra Harry régi házánál.

A viskó úgy nézett ki, mint egy horrorfilm díszlete. Hatalmas, nyitott terület közepén állt, ahol mindent betakart a vastag, hófehér lepelként lehullott hó. Az ütött kopott deszkák, amik elhasználódtak az idők során, sötétre érlelődtek, és teljesen benőtte őket a moha, és sok más kúszónövény. Egy vézna faifjonc nőtt ki a ház oldalánál, és nekikezdett a procedúrának, hogy egyszer majd lelökje a tetőt.


Louis óvatosan kikászálódott az autóból, és mindent elkövetett, hogy ne vágódjon el a felfagyott murván. Harry csendben szállt ki, komoly arckifejezéssel. Szemével a ház mögötti területet fürkészte, aztán egy izom rángatózni kezdett az állkapcsán, mikor a házra nézett, ami nyilvánvalóan üres volt.

- Hol vannak? – morogta szinte csak magának, de Louis mellé sétált. A hó és a jég ropogott a talpa alatt.

- Talán elköltöztek? – Louis a fogai közt szűrte a hazugságot. Felhúzta a szemöldökét, így próbálva elfedni, hogy elhallgatja az igazságot. Harry hallotta a hangján az apró remegést, ezért ránézett egy zavarodott és csalódott pillantással.
De nem kérdezett semmit, csak lassan elindult a ház mögé.

Louis egy pillanatig mérlegelt, hogy kövesse-e, aztán felkapta az elemlámpát, amit magával hozott. Már a koradélután is szürkületben telt, de most, hogy a felhőkkel takart nap is lemenőben volt, egy pillanat alatt besötétedett.

Nem messze sűrű erdő állt, a fák majdnem összeértek. Előttük Harry megnyúlt árnyéka vetült a hóra, ahogy átvágott a mezőn. A látvány hátborzongató volt, az elképesztően magas fák lassan föléjük tornyosultak.
Félúton Louis felkapcsolta az elemlámpát és a gyenge fénnyel próbálta megvilágítani maga előtt a talajt. Minden porcikája reszketett, még a csontjai is. Harry hátranézett a válla fölött a gonosz vigyorával. – Remélem, hoztál ásót!

Louis nem rejthette el szánalmas nyöszörgését, de lesütötte a szemét, mert nem bírta állni Harry arrogáns, lenéző pillantását, ami annyira megzavarta őt. Tovább kínozta magát a rémképekkel, hogy megtalálják a bomló emberi testek halmát, és bele kellet harapnia a nyelvébe, nehogy megint keservesen felnyögjön.

Mikor beléptek az erdőbe, ahol világosabbnak látszott a hó, letaglózta a félelem. Sokkal, de sokkal sötétebb volt a fák alatt, mint odakinn, és a bőre alá kúszott egy érzés, hogy valaki figyeli őket.